Holdfény

Holdfény

Gyötrelem. Több mint háromszáz éve vagyok a világon, s mégsem volt részem ebben az érzésben. Legalábbis nem ilyen nagy mértékben. Emberi életem során egy porszem voltam. Egy név a végtelen listán, egy arc a tömegből. De amint az a végzetes este megtörtént, minden megváltozott. Már nem csak egy névtelen senki voltam, hanem az idő haladtával, én lettem a Halálosztó. Bármerre járok a nevemet a rettegés kesernyés íze fűszerezi. Persze, ez alól kivétel az emberi világ. Csak a természetfeletti lények között vagyok veszélyes, én Benjamin Whittard, a Halálosztó.



Itt állok egy csodás vízesés mellett, s nem tudom értékelni a kincset, ami a szemem elé tárul. Tekintetem követi a hegyoldalból kizubogó folyadékot, füleim hallják a dallamot, melyet a folyam áraszt magából, de az agyam egészen máshol jár. Az eszemet már nem tölti el a hangos zúgás, melyek hangokat formálnak. A tücskök már nem énekelnek, a vízesés nem dobol, s a levelibéka nem tesz hozzá a kuruttyolásával a fennkölt dalhoz, hanem idegesítően krákog. Régen értékeltem minden mozzanatát a természetnek, és magamba szívtam, hiszen én is egy vagyok közülük. De mára már minden elveszett, s értelmetlen lett.

Néztem az áttetsző vízsugarakat, és szép lassan a mögötte lévő mohás sziklák eltűntek, s felidéződött előttem életem szerelme, Cassandra. Még maga a neve is könnyedség, érzékiség és báj. Az ajkaim önkéntelenül formálták a nevét, s a testemet jóleső borzongás fogta el, ahogyan a nevével, földöntúli szépséggel megáldott arca is felbukkant.

Szívem hangosan kezdett dobolni a bordáim között, ahogyan a kép egyre tisztább és tisztább lett. A víz kezdett elhalványodni, s a képzeletbeli más egyre jobban hasonlított az én szépséges Cassandrámra. A szögéletes arca, mely olyan barna akár a fa törzse, most halványan fénylett a holdfényben, amely megvilágította a kis tisztást, ezzel ezüstbe vonva a csobogó víztömeget. Szürkéskék szemei csak úgy szikráztak vörös fürtjei között, amelyek csodásan hibátlan arcát keretezték. Eleinte szerelem és odaadás lobogott a tekintetében, de szép lassan átváltozott megvetésbe, s gyűlöletbe. Az a jéghideg szempár meredt rám, ami legutóbb, és a szívem megint darabokra tört.

Tüdőmből minden levegő kiszorult, s a lelkemet eleven tűz kezdte marcangolni, ahogyan elvesztem az emlékek viharában. Visszarepültem a múltba, mikor először találtam szembe magamat azzal a harcos írisszel. Mikor először érintettem meg bársonyos bőrét, s szívtam magamba az illatát, amely leginkább a napra emlékeztetett, melyben több száz éve nem volt részem.

***

Sötétség. Ez volt az első gondolatom, miután magamhoz tértem a fejbekólintás után. Szégyen öntötte el a porcikáimat, ahogyan felidéződött bennem, hogy azok a mocskok, hogy elbántak velem. Számítottam rá, hogy nem csak egy szemétláda rabolta el az egyik hercegnőt, hanem vannak társai is a féregnek, de nem gondoltam volna, hogy öten vannak. Viszont ez nem elegendő arra, hogy eltángáljanak, mert bárhogy is próbálnám szépíteni, a földbe tiportak. Megaláztak azok a gennyládák, én pedig itt fekszek egy hideg valamin, s a fejem rettentően hasogat.


Mozdulatlanul feküdtem, s néztem fel a mennyezetre, valamint körbe a helyiségben. Vámpír létemnek köszönhetően még a sötétség ellenére is láttam valamicskét, igaz nem olyan erőteljesen, mint világosban, de nagyjából ki tudtam venni a tárgyakat, s egyéb dolgokat.


Pár másodpercig csak szemléltem a terepet, míg végül eljutott a tudatomig, hogy pontosan hol is vagyok. Valószínűleg egy pincében, mivel az orrom a doh és a por elenyésző szagát szippantotta be az oxigénnel. Ezen felül biztosan jó ideje fekszek itt kiütve, mégis még mindig jéghideg felület van alattam, amit a testem kezd átvenni. Hiába táplálkoztam, mielőtt ide kerültem, az éhség mardosta a gyomromat, s a szívem is egyre lassabban keringette a maradék vért.


A testhelyzetemből annyit szűrtem le, hogy jobbra tőlem van egy kőfal, ami egy kicsit nyirkos, így a levegőbe becsempésződött a poshadt víz szaga is, melyeket leginkább a temetőkben tapasztal az ember. Mikor elmész meglátogatni a szeretteid sírjait, s kiveszed a vázából a virágot. Na, akkor csap meg ez a rothadt szag.


Bútorzatból nem nagyon vágtam le semmit, csak azt, hogy pár méterre tőlem a mennyezeten van egy ódivatú lámpa, amit leginkább csak filmekben láttam eddig. Olyan volt, mint általában a rendőröknél a kihallgató szobákban. Sötét búra vette körül az egy szem izzót, s egy vékony zsinegen lógott le egy deszkáról, ami keresztben futott a szoba plafonján.


Mozdulatlanul néztem a kis tárgyat, és próbáltam erőt gyűjteni a felülésre. Üresen meredtem rá, s teljesen üresnek éreztem magamat. Nem csak azért, mert a szervezetemből egész gyorsan kimegy a maradék vér, hanem azért éreztem magamat így, mert lehet, hogy itt fogok meghalni. Egy dohos, poros és poshadt vízszagú pincében, egyedül. Az egész életemet arra tettem fel, hogy megbosszuljam az apám halálát. Mikor végre sikerült a vágyam, tovább folytattam a dountusok gyilkolását. Hiszen a törvények miatt esélyem sem lett volna beilleszkedni. Az emberek között meg, mit kerestem volna?! A végén ragaszkodni kezdtem volna egyikükhöz, és csak fájt volna a haláluk.






- Hé, hallasz? – kérdezte egy csilingelő hang, amivel kirángatott a mélázásból. Hirtelen felé kaptam a fejemet, de óriási baki volt, mert egy nagy nyilallás belémfolytotta a szuszt, kis híján felsikoltottam.


- Aú! – nyögtem ki, s a kezemet a fájó pontra tettem, és nem lepődtem meg, mikor egy nagyobb dudor állt ki a hajcsomó alól.


- Ne haragudj, nem akartalak megrémíteni – suttogta a hangocska. Tekintetemmel megkerestem a hang gazdáját, és az előző fájdalmas ámulatból egy másmilyenbe kerültem.


Első pillantásra sem tűnt egy átlagos lánynak, de jobban szemügyre véve, csak még kápráztatóbbnak hatott. Göndör, tűz vörös haja lágyan omlott le a válláig. Bársonyosnak és dúsnak hatott, én pedig nagyon meg akartam érinteni, hogy tényleg olyan-e az érintése, mint a selyemnek. Vagy esetleg olyan, akár a lány, forró szellő, ami végig bizsergeti a bőrödet a meleg éjszakában.


A hajáról tovább vándorolt tekintetem hegyes arcvonásán, egészen a vérvörös ajkáig, amik annyira csókolni valóak voltak. Szinte könyörögtek, hogy menjek oda, és ízleljem meg. Mintha sejtelmesen suttogná, hogy; gyere, már háromszáz éve nem kóstoltad az almát, és ez ugyanolyan édes és dús!


Ezek után a látómezőmbe került a világ legcsillogóbb szempárja. Első blikkre azt mondtam volna, hogy szürke, de jobban szemügyre vettem, s észrevettem a halványkékséget, mely ott lapult elrejtve. A csillogás enyhe jelző lenne, ugyanis a tüzes haja mellett szinte világított, s napbarnított bőre csak még jobban kiemelte a világos íriszt.


Próbáltam definiálni, hogy mi is lenne a legjobb szó. Gyönyörű, mesebeli, káprázatos, földre szállt angyal, de az igazság az, egyik sem volt tökéletes. Mindegyik elcsépelt szövegnek hangzott, melyet az idióta halandók minden féle szappanoperákban, s lányregényekben használnak. Fogalmuk sincsen róla, mi a szó eredeti értelme. Végülis, nekem sem volt, egészen idáig.






- Hahó! – lengette meg előttem a kezét, és végre felébredtem a kábulatból. Végre tovább jutottam a gyönyörűségen, s az agyam utolérte a látottakat. Már nem egy földre szállt angyalt láttam, hanem az igazi valóját. Egy dountust, a nap gyermekének egyikét. Ez a szépség abba a fajba tartozik, amely az enyém ellenségei. Hiszen a nap és a hold nem fér össze. Egymást váltják, egymás ellentétjei, olyan nincsen, hogy ők összefonódnak. Én az éjszaka teremtménye vagyok, s ölöm azokat, kik a világosság lényei, azaz a dountusokat.


- Te vagy, Cassandra? – kérdeztem erőtlenül. Csak halkan jöttek ki a szavak, de szerencsére így is hallotta, hiszen ő is természetfeletti lény.


- Igen – felelte kikerekedett szemekkel. – Honnan tudod a nevemet? – tette hozzá, s vizsgálgatva nézte a vonásaimat.


- Mikor megtudtam, hogy elraboltak, és a jutalom a megtalálónak a feloldozás, eljöttem megkeresni téged – válaszoltam erőteljesebben, s éreztem, ahogy a testem meggyógyítja önmagát. A kezem alatti púp a mélázás alatt egyre apadt, míg végül teljesen eltűnt.


Kezeimmel felkönyököltem, majd ülőhelyzetbe tornáztam magamat. Hátamat a falnak vetettem, s úgy néztem az előttem guggoló lányra. Hát igen, ezek szerint tényleg olyan szép, mint amilyennek mondják. Ha nem lennék egy pincébe zárva, ha nem tudnám, hogy a legnagyobb ellenségem, talán elcsábítanám, és a vérét szívnám, de ez tilos. Főleg, azért mert szükségem van a feloldozásra, amit akkor kapok Dountaniától és a Dubrie-től, ha épségben hazaszállítom.


- Miről beszélsz? – kérdezte kíváncsian, s törökülésbe ült előttem. Újra ráemeltem pillantásomat, s mivel tudtam, hogy mire számítsak mélyebbre ástam magamat benne. Már nem csak a megbűvölni való íriszt láttam, hanem egy harcos tekintetét. Egy olyanét, aki már túlélte a legrosszabbat, s mindenre fel van készülve. Akit nem lehet meglepni, mert már a legszörnyűbb tettel is találkozott. – Válaszolnál? – kérdezte makacsul, s állát bosszúsan felszegte.


Ezen csak mosolyogni lehetett.


- A fajod királynője, Dountania, és az én fajom királyi családja a Dubrie… - kezdtem el neki magyarázni, mivel a szabályos szívverése azt árulta el, hogy nem érte el a huszonkét éves kort, mikor a dountusok megállnak a fejlődésben.


- Tudom kik ők – szusszantott mérgesen. – Hiszen a királynő… - kezdte a mondatot, de hirtelen félbeszakította, én meg ismételten elmosolyodtam.


- …az anyád – fejeztem be. – Igen, bocsi, csak túl fiatalnak tűnsz, szívi, és ezért magyaráztam. – tettem hozzá bársonyos hangon, amitől a legtöbben ledobják a bugyijukat.


- Ne hívj így! – sziszegte mérgesen. – Inkább azt mond el, hogyan értetted, hogy „a jutalom a feloldozás”? – kérdezte ismételten, s a dühöt valahova száműzte, hogy helyét a kíváncsiság vegye át.

***

Az emlékek eltűntek, én pedig újra ott álltam a vízesés mellett. Miközben ott ácsorogtam, újra átéltem minden rezdülésemet, minden érzelmet. Hiszen ez a vámpírlét egyik legjobb tulajdonsága, hogy a memóriánk az hibátlan. Mindent fel tudunk idézni egészen az átváltozásunk napjáig. Persze, ez alól kivétel az, ki vámpírnak születik. Mint én is. Apám ember volt, de anyám halhatatlan.

Rettentően szerettem mindkettejüket. Mélybarna szemeimet nem mástól örököltem, mint drága édesanyámtól, míg dús hajamat apámtól. Számomra ők voltak a mindenek, főleg apám. A lába nyomát is istenítettem, olyan akartam lenni, akár ő. Egy átlagos, boldog ember, ki a földön jár. Jószívű, segítőkész és mindig lehet számítani rá. Nem voltunk gazdagok, hiszen apám kovács volt. Minden nap iskola után hozzá vezetett az utam, s hallgattam a mesélését a különböző fegyverekről, hogyan kell készíteni őket és miből. A szavai oltották a tudásszomjamat, míg lénye melengette lelkemet.

Persze, anyámat is szerettem, de mivel ő vámpír volt, csak esténként találkoztam vele. Tizenhat éves voltam, mikor egy éjjel anyám nem volt otthon. Elment vadászni, mivel csak ilyenkor tudott mászkálni a városban. Én lementem inni egy pohár tejet, ugyanis a félvámpírságom miatt húsz éves koromig olyan vagyok akár egy ember, aztán szép lassan átalakulok vérívós vámpírrá. De addig meg sem lehet mondani, hogy egy szörnyeteg van az ember testében, aki ki akar szabadulni.

Az emlékek újra felszínre törtek, de nem ragadtak magukkal, mint legutóbb. Most úgy láttam az eseményeket, mint az imént Cassandrát. Csak a vízesés vált mássá, egész pontosan háromszáz huszonegy évvel ezelőttre vitt, egy konyhába, ahol fiatal kori énem állt.



Tizenhat éves voltam, s fűztem a csajokat, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Persze, ez nem tartott vissza attól, hogy apámmal hétvégenként focizzak, vagy elmenjek hozzá a kovácsműhelybe, s segédkezzek neki. Nem, a csajok teljesen más lapra tartoztak. Ők voltak a harmadikok az életemben, az első két helyet, szüleim foglalták el. Figyeltem, ahogy fiatal kori énem odamegy a hűtőhöz, és tölt egy pohár tejet.

A konyha kicsi volt, európai hagyományokat őrző. L alakban helyezkedtek el a citromsárga árnyalatú bútorok. Azért ezt a színt tükrözték, hogy anyának ne legyen olyan nagy hiányérzete a nap miatt. Valahányszor bejött úgy érezte, a délelőtti csúcs melegbe toppan be, s így elviselhetőbb lett számára a vámpírlét. A napszínű bútorokkal átellenben volt egy barna asztal, és hozzá illő négy szék. Azért csak négy, mert apámmal ketten fogyasztunk emberi étket, így bőségesen elfértünk.

Kihúztam az egyik széket, s leheveredtem rá, hogy megigyam a tejemet. Éppen leért a fenekem a kipárnázott részhez, mikor óvatos, bár erőteljes lépések dörömböltek fentről. Erre csak mosolyogni tudtam, hogy mennyire egy rugóra jár az agyam apámmal, s pár perccel később meg is jelent. Gondoltam meg viccelem, így bebújtam az asztal alá. Minimális zajt csaptam, ezért nem vett észre. Lentről figyeltem a lábait, ahogyan először a szekrényhez megy, majd a hűtőhöz.

Mikor becsukta, s elkezdte önteni az itókát, mozdultam, hogy meglepem, de én estem döbbenetbe, mikor egy szélroham kíséretében két csizmás láb jelent meg apámé mellett.

- Nézz rám! – jött a halk hang, és láttam, ahogyan apu papucsos lábfejei kilencven fokos fordulatot vesznek, így szembekerülnek a bakancsossal.

A szívem a torkomban dobogott, míg a hasam apró kis csomóba zsugorodott. A félelem minden porcikámban ott vibrált, és teljesen letompította az agyamat. Tudtam, hogy csinálnom kéne valamit, bármit, megmenteni apámat, de nem tudtam többet tenni, mint előre hajolni, s megnézni ki van itt. Próbáltam magamat reménnyel ellátni, hogy egy ismerős is lehet, bár elég késő van hozzá, és furcsa bizsergés fogott el már a szélroham közben is.

Akkor még gyenge szemeim nem látták a gyilkost. Csak azt tudtam beazonosítani, hogy egy széles vállú, magas férfi áll apám előtt, s a szemén keresztül valamit elvesz tőle. Láttam, ahogyan édesapám egyre gyengébb lesz, így a férfi kénytelen volt megragadni két vállát, és megtartani. Én még mindig az asztal alatt guggoltam. Nem tudtam semmit sem tenni, mert a félelem lebénított. Csak figyeltem, ahogyan apám tehetetlenül hörög, míg a férfiba áramlik valami kékes köd, ami apámból száll felé.

Nem tudom, meddig tartott ez a pillanat, de nekem óráknak tűntek. A szívem egyre jobban zakatolt, és az agyam tehetetlen volt, akár a többi testrészem. Tüdőm is nehezen tette a dolgát, de ő legalább csinált valamit, ellenben a karjaimmal és lábaimmal. Bármennyire próbáltam mozgatni őket, nem ment. Ólomnehezen csüngtek rajtam, hiába akartam segíteni apámon, nem tudtam. Tehetetlen voltam a fájdalomtól, s félelemtől, ami rettegésben tartott.

A vége az lett, hogy apu teste teljesen elernyedt, utolsó erejével egy könnycsepp gördült végig az arcán. Néztem, ahogyan lehanyatlik a hideg kőre, s szemem sarkából érzékeltem, hogy a másik alak ugyanolyan sugallattal eltűnik, mint jött. Én pedig még mindig tehetetlenül bámultam az élettelen testet, s mikor feleszméltem hatalmas ordítás szakadt ki belőlem. Odarohantam egykori apámhoz, és a holtteste mellett fogadtam meg, hogy megtalálom a gyilkosát, és bosszút állok rajta. Addig nem nyugszom, ha kel az életemmel fizetek.



A kép eltűnt, s újra a vízesést láttam. Kezeim ökölbe szorultak, és újra átjárta a testemet a fájdalom, amibe beleremegtem. Édesanyám arca, mikor elmondtam mi történt vele, majd a halála, mikor öngyilkos lett. Előtte megtanított nekem mindent a vámpírlétről, majd átsegített azon a két hónapon, ami az alatt telik el, hogy véglegesen megszűnnek az emberi tulajdonságok, s átalakulok, halott leszek. De a négy év, amit együtt eltöltöttünk maga volt a pokol. Minden nap szomorúság övezte a mondatainkat, tetteinket. Apu volt a vidámság és élet, de eltűnt.

Szívem ismételten összeszorult, s egy könnycsepp pergett végig az arcomon. Egész testemben remegtem, és nyeltem vissza a feltörő zokogást. Nem szabad sírni, hiszen akkor még jobban felerősödik, s feljönnek még más alkalmak. Pontosabban az a bizonyos nap.



***

Pontosan egy éve álltam ugyanitt. A mi közös tisztásunkon. Menekülőben voltunk a tanyáról, ahol fogva tartottak minket. Éjszaka volt, így Cassandrát teljesen beburkoltam egy takaróval, mert ha kevésbé éri a holdfény, akkor három óra helyett négy órát is kibír. A kezét fogtam, s szaladtam vele. Megálltunk egy pár perc pihenőre, hogy felfrissítse magát.

Én szemfülesen álltam pár lépésre tőle, és kémleltem a fákat, hátha valaki utánunk jött. Minden idegszálam pattanásig feszült, s mereven hallgattam a zajokat, amiket a szellő sodort felénk. Az égboltot felhők takarták, és valahogy csendesebbnek tűnt az erdő, mint idáig bármikor. Egyedül a víz csobogását verték vissza a sziklák, s csak néhány állat ólálkodott az avarban. Szó szerint vihar előtti csend.

- Jobb lenne, ha indulnánk – suttogtam halkan, félig Cassandrára sandítva, aki a víznél guggolt. Mondatomra megmerevedett, és felállt. Csak fél szemmel követtem mozdulatait, mert másik még mindig kémkedve fürkészte a messzeséget.

- Én nem megyek – jött a válasz, mire teljes testtel felé fordultam.

- Tessék? – kérdeztem döbbenettel. Először felnézett az égboltra, én pedig követtem a pillantását. Újabb felhő takart el minket a hold elől, így fénye nem érte el Cassandrát, ezét lehajtotta a fejétől a takarót, és rám emelte szürkéskék tekintetét.

- Amint visszaértem a palotába, elmondom, hogy te mentettél meg, és mentsenek fel a halálbüntetés alól, melyet a sok halott dountus miatt járna neked – ejtette ki a szavakat teljes higgadtsággal, s szemei is jéghidegek voltak, akár a megfagyott jég. Semmi melegség, semmi lángolás, még a haja sem égett elven tűzzel, az is sápadtnak hatott.

- Nézd, Cassandra! Ezt megbeszéljük, amint elértünk a legjobb barátom házához. Még másfél óra futás, és ott is vagyunk. Bőven lesz időnk még beszélni – feleltem nyugodtan, s nyújtottam felé a kezemet, de makacsul rázta a fejét.

- Északra van egy másik ház, pár tíz kilométerre. Mivel ismerem ezt a terepet, tudom, hogy az egy dountus laktanya. Két óra hossza futással, és ott vagyok – válaszolta hosszasan, s kerülte a tekintetemet. Végig az utat szuggerálta, ami észak felé tart. Bennem meg egyre nőtt a pánik. A szívem összeszorult, és nyitottam a számat, de gyorsan közbevágott. - Ők majd megvédenek, ha kell!

- Baby, ne csináld ezt! – kezdtem dühös lenni, ezért léptem felé egyet, hogy végre rám nézzen. – Tudom, hogy gyűlölsz, amiért megöltem az apádat, de hidd el, ő is megölte az enyémet, csak elégtételt vettem.

- Hazudsz! – csattant fel szikrázó szemekkel. Apró kezei ökölbe szorultak, és remegés futott végig rajta, ahogy szemei felszikráztak. Tudtam, hogy az erős indulat kiválthatja nála a képességet, miszerint tűzet tud gyújtani a szemével, így tettre készen hallgattam tovább. – Apám jó dountus volt, soha senkit nem ölt meg! Ráadásul akkor változtatta át anyám, miután megszülettünk.

- Nem tudom, pontosan hogyan volt, de tisztán tudom, hogy apád megölte az enyémet. Talán, nem az igazi szülőd volt – feleltem csendesen.

- Hogy lehet valaki ennyire aljas? – kérdezte undorodva, és tekintetében fellángolt az utálat, nekem pedig darabokra tőrt a szívem. Hosszú évek alatt, soha, soha nem kötődtem senkihez úgy, mint Cassandrához. Apám elvesztése olyan mély sebet ejtett rajtam, ami következtében egy életre elment a kedvem a szeretettől és a bizalomtól. De mégis a legnagyobb ellenségem mellett rátaláltam mindkettőre, s ráadásul a boldogságra is. Ő volt számomra a saját bejáratú napom, most mégis itt áll előttem perzselő szemekkel, melyek azt sugallják, hogy legszívesebben megölne engem.

- Legalább had kísérjelek el! Ne legyél bolond! – mondtam tárgyilagosan. Minden érzelmet elrejtettem. Elégszer látott gyengének, de akkor még rajongva, szerelmesen tekintett rám a világító szemeivel, nem gyűlölettel. Mindent feladtam volna csak azért, hogy átölelhessem karcsú testét, magamhoz szorítsam, s édes szavakat duruzsoljak a fülébe. Még az életemet is odadobtam volna ezért a pillanatért, de ha ő nem akarja, hát akkor nem. Viszonoztam hideg tekintetét, holott legbelül egy eleven tűz kezdett szikrázni, hogy elégesse maradék reményemet a boldogság felé.

- Nem! Visszamegyek a palotába, és elintézem számodra a felmentést, amire annyira vágysz, de közlöm, hogy nekünk még van egy befejezetlen ügyünk! – mondta fenyegetően, aztán elindult. Egy helyben álltam, s csak pillantásommal követtem a mozdulatait. Valóban vágytam a felmentésre, hiszen ha azt megkapom, akkor végre nyugodtan tudok élni a természetfeletti lények között, anélkül, hogy mindenki a fejemre pályázna.

Árgus szemekkel figyeltem, ahogyan kecses mozdulatokkal elindul észak felé, s a szellő meglebbenti mögötte a takarót, mint egy királyi palástot. Négy hónapig voltunk összezárva. Pontosabban négy hónapot töltöttünk együtt, mivel volt, hogy más helyekre szállítottak minket. Számomra azok az időszakok a mennyet jelentették. Eleinte kikészültem, hogy a legnagyobb ellenségemmel kell együtt lennem egy helyen, de szép lassan megkedveltem. Rengeteget beszélgettünk, s sok hasonlóság akadt. Leszámítva azt, hogy ő az én fajomat, én meg az övét gyilkolom.

A napok tovarepültek, a hetek elszálltak, s a hónapok összefolytak, miközben a szökést terveztük. Nehéz időszak volt az első pár hét, mert meg kellett szoknunk azt, hogy embereket dobnak be hozzánk kétnaponta. Arra, hogy én vért igyak, és Cassandra kiszívja a lelküket. Hiszen, a dountusok az emberek lelkével táplálkoznak. Nem kell minden erejüket elvenni ahhoz, hogy jól lakjanak, elég csak egy kevés.

- Még találkozunk, és azt csak egyikünk éli túl – susogta hideg és tárgyilagos hangon Cassie, mikor mellém ért.

- Igen, meglátjuk ki az erősebb, Baby – feleltem ugyanolyan monoton, mint ő, s utoljára belenéztem azokba a világító szemekbe, melyek a világot jelentik számomra. Ismételten végig hasított rajtam a fájdalom, de nem mutattam ki. Nem adom meg neki ezt az örömöt!

- Soha többé ne szólíts így! – csattant fel mérgesen, majd hozzá tette: - És meg ne próbálj követni! – ezzel a búcsúmondattal beleveszett a fák rengetegébe. Csak a levelek zaját lehetett hallani. Bámultam utána, és erősen gondolkoztam, hogy utána menjek-e. Végülis bármilyen makacs is, tudom, hogy ő is szeret, hiszen mondta, míg ki nem derült ez az egész. Aztán miután kidühöngte magát, viszonylag rendbejöttek a dolgok, persze nem úgy, mint eleinte. De már nem fújt rám folyamatosan, s egy csöpp szeretet is felrémlett a tekintetében, mikor rám nézett. Tudom, hogy nem volt sok, de nekem a végtelent jelentette.

A testemet a fájdalom eleven tüze kezdte marcangolni, ahogyan tudatosult bennem, eljött a vég. Egyszer még találkozunk, de az egyikünk számára mindenképpen halálos lesz. Egy biztos, én soha nem fogom őt megölni, így maradt az utóbbi lehetőség.

A földre rogytam kínomban.

A szenvedés csak gyűlt bennem, és nem eresztett. Annyira abszurd, hogy több tucat dountust megöltem az a tény viszont, hogy nem sokára az én testem felett lesz sírkő, kiborít. De talán nem is az tölt el ekkora fájdalommal, sőt. Az kínozza lelkemet, hogy alkalmam sem lesz újra az ajkaimon érezni bársonyos száját. Soha nem fogja többet csiklandozni a haja a vállamat ölelkezés közben. Soha nem fog karcsú teste hozzám simulni alvás közben. Soha nem fog akkora rajongással nézni rám, mint régen, mielőtt megtudta, hogy ki vagyok. A tűz egyre csak nőt, és nőt, míg egy hangos ordítással, s pár könnycseppel kiszakadt belőlem.

Csak térdeltem a zuhatag mellett, és átkoztam az egész világot, amiért ilyen sorssal áldott meg.

***

Az emlékből kiröppentem, s a zokogás némán rázta a testemet. Nem engedtem, hogy akár egy csepp is kijusson, hiszen akkor nem állna meg. Cassandra pedig nem ér annyit. Hiszen, bíztam benne, kitártam a lelkemet neki, s mégis eldobott. Elhajított, mint egy rongyot, és hiába mondtam neki az igazat, nem hallgatott meg. Folyton az arcomba vágta, hogy hazug vagyok, s az a tekintet…

Ismételten felébredt a fájdalom és kín tüze, ami újult erővel csapott rám úgy, akár az emlékekben. A gyomromból indult, végig minden belső szervemen keresztül, le a lábaimhoz, karjaimba, fel a fejembe, végül a szívemhez. Teljes erejével belecsapott az alig működő szervbe, én pedig leroskadtam a földre.

Hirtelen arra eszméltem a gyötrelem ködjén keresztül, hogy valami elzúg mellettem, s a vízben landol. Végül megéreztem a nap illatát, melyet soha nem tudnék összekeverni semmivel sem. Pillanatok alatt felálltam, s szembefordultam az én egyetlen Szerelmemmel.

Fekete palást burkolta, de szép lassan lehúzta a fejéről a kapucnit. Rá akartam szólni, hogy vigyázzon, mert a holdfény legyengíti, s ha sokat álldogál itt, meg is öli, de felnézve láttam, amint egy nagyobb felhőréteg eltakarja a legkisebb sugarat is, így fedést biztosítva az én egyetlen dountusomnak.

- Üdv, Benjamin – mosolygott rám hidegen. Ajkain ott táncolt a halál ígérete, míg szemei ragadozó macskához mérten vizsgálgattak. A fájdalom még mindig ott lüktetett bennem, de a düh is kezdett felbukkanni. Hiszen, mi jogon akar ő megölni engem? Egész életét arra tette fel, hogy megkeresse apja gyilkosát. Én is ezt csináltam, gyilkoltam, majd végeztem azzal ki elvette tőlem az egyik legdrágább kincsemet. Semmi olyat nem követtem el, amit ő ne akart volna.

- Kétszínű vagy! – köptem a szavakat undorodva. Egy leheletnyit kikerekedett a szeme, s valamilyen érzelem átfutott a vonásain, de amilyen gyorsan jött, el is tűnt, így nem maradt időm beazonosítani.

- Nem ismersz! – mondta árnyalatnyi dühvel hangjában.

- Ha én, nem ismerlek, akkor ki? – kérdeztem kíváncsian, és léptem felé egyet.

Mozdulatlanul néztünk egymás szemébe. Láthatatlan szikrák pattogtak a köteléken, amely vonzott hozzá. A kezem bizsergett a vágytól, hogy megérintse a selyem tapintású lángnyelveket arca körül, de nem tehettem. Csak a szemeim élvezhették ki a látványát. Ugyanolyan káprázatos volt, mint régen, bár az emlékeim némiképpen megkoptak. A vízesésben látott arcot össze se lehet hasonlítani valódi énjével, most ahogyan itt ácsorog előttem fekete palástjában. Vámpírságom előnye, hogy meg tudom őrizni pontosan a látottakat, de az agyamban élő kép mégis eltörpül a valóság mellett.

- Remélem elbúcsúztál a jelenlegi szukádtól, mikor idejöttél! – mondta mereven, majd kibontotta a megkötőt nyakánál, így leomlott róla a palást a földre. Figyeltem, ahogyan lehullik a porba, s szabaddá válik törékeny alkata.

Egy sötét színű farmer volt rajta, egy testhez simuló pólóval, ami kiemelte domborulatait, valamint kecses formáit. A lábai hosszúak voltak, hiszen alig pár centivel alacsonyabb nálam. Dereka szépen gömbölyödött, ezzel rávonva tekintetemet. Haja hosszabb volt, mint legutóbb, leért egészen a lapockái alá, ezáltal gyönyörű tűzbe vonva egész lényét.

Miután kiélveztem a látványát, megvizsgáltam, ami idáig elkerülte figyelmemet. Vállán ott fityegett a szíj, benne pisztolyokkal és késekkel. Különböző méretek voltak, különböző fajták. Nem csak a felsőtestén voltak, hanem a combjain is helyet kapott jó néhány. Hát, most nagyon irigykedtem az ezüst fegyverekre az biztos. De nem mutattam ki, ügyesen adtam a hideget, pontosan úgy, mint ő.

Felnéztem a hideg szemekbe, és próbáltam valamit visszavágni előbbi mondatára.

- És remélem te is a vőlegényedtől – mosolyogtam rá negédesen. Szemei megrebbentek, de nem fordította el a tekintetét. – A palást azt mutatja, hogy a palotából jössz, és hallottam a pletykákat, miszerint anyád felvállalta, hogy a lánya vagy és kérőt is kaptál. Biztosan adtál neki egy búcsúcsókot, hogy maradjon emléke rólad – tettem hozzá, s fél szemmel figyeltem, de kezeimmel elkezdtem felvenni a fegyvereket, amik a lábamnál helyezkedtek el. Eszem ágában sem volt megölni őt, csak ráijeszteni, hogy máskor ne jusson eszébe.

Erős és gyors, embertársaihoz mérten. Viszont még csak tizenhét éves, s addig nem tehet szert a dountusok erejére, míg huszonkét éves korát el nem éri. Akkor áll meg a fejlődésben, majd hétről hétre egyre erősebb lesz, ha rendesen edz. De addig csak gyenge mása lesz egy igazi dountus harcosnak, s esélye sincs egy olyan vámpírral, aki több mint háromszáz éves, azaz velem.

- Féltékeny vagy? – kérdezte behízelgő hangon, szépen ívelt szemöldökét felvonva. Száraz kacaj tört elő belőlem a kérdés hallatán, majd gunyoros tekintettel mértem végig.

- Szeretnéd, igaz, Baby? – A szürkéskék írisz elsötétül, majd jobb keze az egyik tőrért nyúlt. Gyors volt, emberi szemeknek láthatatlan lett volna, de nekem semmiség.

Figyeltem, ahogy a kiélezett penge átsüvít az éjszakában, megtörve az eddig oly’ nyugodt környezetet. Mikor a kés már csak milliméterekre volt tőlem, elkaptam a bal kézfejemmel a markolatot, nehogy belevájjon a jobb vállamba.

- Gyors vagy, mint legutóbb, de velem szemben még pólyásnak számítasz – vigyorogtam rá, miközben a bal kezembe lévő fegyvert lóbáltam.

- Sok a duma, kezdhetnénk végre, nem gondolod? – csattant fel türelmetlenül, majd csípőre tett kezekkel hozzá tette: - Vagy talán félsz?

Ezen ismételten csak nevetni tudtam, így nehézkesen sikerült becsatolnom a vállszíjamat.

- Nézd, Baby, semmi esélyed ellenem. Én háromszáz huszonegy éves vagyok, te meg tizenhét. Szerinted, ki nyer? – kérdeztem kacéran, s pörögtem egyet kitárt karokkal.

- Ismétlem, sok a duma, és ne hívj így! – válaszolta makacsul, majd a tisztás közepére sétált.

- Mi lesz a holdfénnyel? – kérdeztem felpillantva az égre. Még mindig eltakarta előlünk az égboltot egy felhő, de kitudja, hogy meddig marad ott.

- Addig, míg megöllek ki fog tartani – felelte magabiztos mosollyal.

- Jajj, Baby, te vagy tiszta bolond vagy, vagy meg akarsz halni!

- A kettő nem zárja ki egymást – tette hozzá ő maga, s félig behajlította a térdeit, majd hívogatóan mutatott felém.

Kelletlenül szeltem át a métereket. A szívem ismételten erősebb iramot kezdett diktálni, ahogyan a csodálatos nap illata megcsapta az orromat. Minden dountusnak hasonlít az illata a napfényre, de Cassandráé különleges, mert a megszokott mellett ott van az ő saját aromája, melyet semmihez sem lehet hasonlítani. Édeskés, akár a vanília, mégis kesernyés, akár a citrom. Észveszejtő, így nem csoda, ha egy pillanatra meginogtam. Legszívesebben bedobtam volna a törülközőt. Had öljön meg, ha ennyire vágyik rá. Had agyam meg neki a leghőbb vágyát. De nem tettem! Én is behajlítottam a lábamat, s farkasszemet néztem vele.

A tekintete felidézte bennem az átélt időszakokat, és szerelmet, boldogságot. Lelkem egy pillanatig felmelegedett, s ragyogott a sötétségben, ami a testemben honol, de amilyen gyorsan jött, ki is aludt. Egy pillanat volt, de elég volt ahhoz, hogy elvarázsoljon. Elég volt ahhoz, hogy a testem elkezdjen sóvárogni Cassandra érintése utána. A lágy selyemért, mely olyan sokszor simult az én hideg, durva testemhez.

Minden vágyamat, érzésemet, emlékemet összegyűjtöttem, s egy nagy gombóccá gyúrtam, majd egy képzeletbeli ládikába zártam, hogy később majd elővegyem, de harc közben ne zavarjon. Beledobtam a fa szerkezetbe, és jó alaposan köré tekertem egy vasláncot, aztán legalább tíz lakatott rá akasztottam.

Tiszta aggyal, csak a feladatra összpontosítva figyeltem a szépséget, akit talán nekem szánt a sors, de az is lehet, hogy nem. Hiszen az egy éve alatt, és előtte még a négy hónap lefolyása közben csak a szétválasztó erők munkáltak. Cassandra azok közé tartozik, aki azt teszi, ami a helyes, csak éppen számára az a helyes, ami mások annak tartanak. Soha nem ő az első, hanem mindig mások. Én ezzel ellentétben önző vagyok, nekem az számít, hogy ő velem legyen, s boldogan éljünk, amíg…

Próbáltam elvonatkoztatni attól a ténytől, miszerint az egyetlen személy áll velem szembe, akit a világon mindennél és mindenkinél, még talán apámnál is jobban szeretek. Nem azt a lányt láttam, akivel szerelmes szavakat suttogtunk egymás fülébe, hanem egy dountust. Egyet a nap gyermekei közül, akik az én fajom ellenségei. Már nem a szerelem munkált bennem, hanem az üresség, amelyre akkor ér el az ember, jelenesetben vámpír, mikor ölni készül. A kérdés adott, képes leszek beleszúrni az aranytőrt a szívébe–, amely az egyetlen mód a dountusok megölésére, mikor itt lesz az ideje?!



Szerelem. A világ legtörékenyebb érzelme a világon. Persze, csak azok számára, akik már átélték. Több száz éve vegetálok ezen a bolygón, melyet Földnek hívnak, és soha nem hittem ebben a meseszerű vibrálásban, ami két ember között kialakulhat. Mikor valaki erről áradozott, lenéztem. Hiszen annyira nevetséges, hogy bárkivel ilyen szoros kapcsolatod legyen. Hogy körülötte forogjanak a gondolataid, s minden lépését tudni akarod. Annyira abszurd, és mégis annyira szenvedélyes, s őszinte.

A bosszú

Bosszú

Bátorság. Könnyű mondani, mint érezni. De nekem muszáj, hogy ez az érzelem járja át testem minden milliméterét, ivódjon bele bőrömbe, és lepje el a tudatomat. Szükségem van az elsöprő erőre, hogy tudjam, bármi jön, csak győztesen szállhatok ki belőle. Nekem nincs időm félni, mert le kell folytatnom a küzdelmet, mellyel felszabadíthatom az embereket a nyomorúságból, amelybe kerültek. Nekem kell leszednem a szürke leplet, mely rájuk borult, s napsugarakkal bevonni lényüket, reménnyel tölteni tele lelküket és szeretetet ültetni a szívükbe. Nekem, Madeline Geust-nak, a Bosszúállónak!



„Egy napon két szív találkozik, s kettőből egy lesz. Szerelmük tiltott, de pont ettől oly’ édes a kapcsolatuk, akár a nektár.


Sok csatát kell átvészelniük, mire végre megnyerik a háborút, de mégis megéri a sok szenvedés, mert szerelmük gyümölcse lesz a „Bosszúálló”, aki elhozza azt a békét, mely azelőtt volt, hogy az angyalok és a dampfok kiszabadultak volna a Tudásfájából.


Ő egyik fajhoz sem fog tartozni!


Nem lehet, majd besorolni egyik „nemzedékbe” sem, mert különleges lesz. Ő lesz az egyetlen, aki megmentheti a Világot a biztos haláltól. Neki kell képviselnie minden jóságot, s birtokolnia kell a nemes erényeket, illetve a Tudást, melyet csak Istentől kaphat meg.


Ő lesz a Bosszúálló, aki megfizeti a bűnöket, melyet megérdemelnek a sátán mására alkotott lények, s ezzel elhozza a nyugalmat és szeretetet a Földre!”



Újra és újra átolvasom a Próféciát, amely a Kristálypalota ajtaján díszeleg. Érzések tömkelege árasztja el testemet, ahogyan belebújok a sorokba. Az első a döbbenet, hogy még mielőtt számításba vettek volna a szüleim, már tudták, hogy meg fogok születni. Végülis, ez nem is olyan meglepő, hiszen Isten mindent tud. Ő mindent lát, és érzékel. Tudta, hogy egyszer eljön valaki, aki nagy tetteket fog véghezvinni, de miért pont én?!

És elérkezem a következő érzelemhez. A félelemhez. Képes vagyok megölni a dampfok királyát? Ahogy egykoron annak a sátánnak az ivadéka, meggyilkolta a fajom Királynőjét? Igen, pár évvel ezelőtt azok a démonok elpusztították az angyalok vezetőjét, ezzel kiirtották az össze jóságot a földről.

Már két éve, csak a rossz dolgok keretezik az emberek életét, ugyanis már nincsenek a mennybéli lények, akik reménnyel, szeretettel és boldogsággal vegyék körül a halandókat. Én egy dolog miatt éltem túl azt a csapást, amely érte ezeket a lényeget. Mégpedig az, hogy én se nem angyal, se nem dampfok vagyok. Egy teljesen más fajt képviselek, mely a kettő keveréke.

A Próféciában leírtak teljes mértékben igazak! Édesanyámat Melindának hívták, s dampfok volt, míg apámat Kevinnek, aki angyal volt. Ez a két faj, mindig örök ellentétben álltak egymással.

Az egész ott kezdődött, mikor Isten nem csak két embert hozott létre a Paradicsomban, hanem ezeket a teremtményeket is. A Jót és a Rosszat. Az előbbit képviselték az angyalok, melyeknek vezetőjét Szűz Máriáról mintázta, míg utóbbit a Sátánról.

Mindkettőt bezárta a Tudásfájába, hogy az emberek békességben éljenek. Ne ismerjék a mérhetetlen nagy bűnöket – amelyekhez a dampfok által jutottak volna -, és ne essenek rabul a mérhetetlen nagy csodáknak – amelyeket az angyalok hoztak volna el.

Isten bezárta őket egy kelepcébe. Az jóságos teremtmények elfogadták sorsukat, de a sátáni ivadékok nem, így ők kígyó alakban rávették a halandókat a bűnökre.

Eleinte még nagyok kezdetleges volt mindkét faj, de idővel az egész Világot benépesítették.

Az emberek még mindig abban a hitben élnek, hogy a Bolygót csak ők uralják, s fogalmuk sincsen róla, más lények is élnek itt. Pedig, ha jobban figyelnének, rájönnének, hogy ez a hatalmas Világ másoknak is otthont nyújt. Ugyanis, az angyaloknak, hetente legalább egy embert követniük kell, huszonnégy órán keresztül, és boldogságot, reményt, s egyéb pozitív érzésekkel elárasztani őket. Míg ezzel szemben a dampfoknak, meg kell szállniuk a testüket, és rávenni őket; gyilkolásra, rablásra, gyújtogatásra, s egyéb rossz cselekedetekre.

Ez a két ellentét örökös viszályban állt egymással, míg szüleim nem találkoztak. Sok csatát kellett vívniuk érzelmeik miatt, de végül beteljesült a jóslat, és megszülettem én. Valóban, nem tartozok egyik fajhoz sem, mert nincs hozzám hasonló. Én vagyok az egyetlen olyan lény, aki mindkét génnel rendelkezi.

Nekem nem kell csak jósággal, vagy csak bűnnel foglalkoznom. Arra veszem rá az embereket, olyan érzéseket sugárzok feléjük, amilyeneket csak akarok. De ez engem hidegen hagy!

Mikor elértem a tizenhat éves kort, balesetet szenvedtem.

Kómában feküdtem pár óráig, s az alatt az idő alatt, Istenhez kerültem, fel a mennyek országába. Ő volt az, aki elárasztott a tudással. Aki megmutatta az életet, mikor csak Ádám és Éva voltak a Földön. Aki megláttatta velem, miken mentek keresztül szüleim, s azt, mikor az egyik dampfok megölte az angyalok vezetőjét, ezzel kiirtva a jóságot a földről.

Majd végül elvitt a Kristálypalotához, s megmutatta a Próféciát, melyet évszázadokkal ezelőtt írt, rólam. Elmagyarázta, hogy nekem kell megbosszulnom a faj kipusztulását, és végezem kell a dampfok vezetőjével.

Azt is elmondta, hogy ők nem tudnak a létezésemről. Csak az angyaloknak nyújtotta át a Jövendölést, de még nekik sem mondta el, hogy a kihalásukat kell megbosszulnom. Isten sok mindent megbocsát, de azt nem, ha valaki ennyi ártatlan lelket gyilkol meg, ölési vágyból, ezért is kaptam meg én ezt a feladatot. Azt mondta, hogy csak én vagyok az, aki véget vethet a Földön pusztító gonosz erőnek, mely szép lassan bekebelezi a Bolygót.



Őszintén szólva, nem tudom, mit higgyek. Ez az egész annyira hihetetlen, és annyira nagy feladat. Még csak tizennyolc éves vagyok, s fiúznom kéne, meg lógni a haverokkal, de ehelyett meg kell mentenem a Világot.

Félek.

Rettegek, hogy belebukok ebbe a nehéz háborúba, amelyet vívnom kell egy nagyhatalmú, velejéig romlott alakkal, akit csak úgy lehet megölni, hogy kitépem a szívét. Ez a másik ok, amiért nekem kell végeznem vele. Ugyanis, csak én éltem túl Szűz Mária népének halálát.

Jócskán jutott nekem is a fájdalomból, mintha valaki kitépte volna a dobogó izomköteget a mellkasomból, majd apró darabokra cincált volna. De ettől az angyalok jósága ott lobog bennem, melyet nem tudnak kiirtani a dampfok. Csak azzal lehet megölni a másik fajt, ha a szívet kitépi az ellenkező más. Azaz az angyalokat úgy, hogy egy megátalkodott gonosz kitépi a tam-tamot verdeső szervet, és ez fordítva is így van.

Ha belegondolok, én nem is vagyok olyan jó. Hiszen, ha valaki átvert, vagy hazudott nekem, mindig bosszút álltam. Velem senki sem szórakozhatott! Most is ez az elvet kéne képviselnem, de annyira nehéz. Damon, a pokoli lények vezetője, több millió éves. Ő volt az első közülük, és nekem kéne megölnöm. Nem tudom, hogy képes leszek-e rá, de próbálok erőt meríteni a szüleim emlékéből, és a bizalomból, amit Isten sugároz felém.

Láttam, hogy édesapámnak, s édesanyámnak hány damfokkal, valamint angyallal kellett megküzdeniük azért, hogy én itt legyek. Nem mellékesen, tanúja voltam a pusztításnak, ami a Földön zajlik. Mindenki fosztogat, gyilkol, gyújtogat és lop. Nincs semmi jóság, szeretet és becsület.

Már másfél éve annak, hogy elkezdtem a tanulást itt, a Kristálypalotában. Az előtte lévő pár hónapot pedig azzal töltöttem, hogy minden tudást magamba szívjak, amit Istentől kapok. Egész életem során arra vágytam, különleges legyek. Hogy valaki lejöjjön a mennyekből, s feladatot bízzon rám, de mégsem vagyok elragadtatva ettől az egésztől.

Pár óra választ el attól, hogy bevégezzem a sorsomat, viszont ezzel együtt az életemnek is vége szakad. Ugyan mind a két gén ott van bennem, de az angyali felem csak azért él még, mert Isten „táplálja”. Ezzel ellentétben a gonosz felet nem tudja éltetni, ezért én is Damonnal és a többi dampfokkal halok meg. De meg kell tennem! Csak én vagyok képes megölni azt a szemetet, csak én tudom kitépni a szívét. Muszáj, vagyok megtenni az emberekért, barátimért és szeretetimért, akik a Földön vannak. Nem menekülhetek el, mert rám van szükségük, s én harcolni fogok, mégha az életembe is kerül!



Újra felnézek a szivárványban pompázó hatalmas kastélyra, és egy könnycsepp csordul végig az arcomon. Látom képmásomat, s farkasszemet nézek vele. Íriszem mélykéken világít, akár az óceán mélysége. A feneketlen mélység, ahonnan nincsen kiút; beszippant és ott tart örökké. Ezzel szemben a hajam szinte rikítónak lehet mondani, mivel szőke ruhában kezd táncot lejteni a lágy szellővel.

A kristály segítségével végig nézek magamon, hogy megvan-e minden szerszámom. Fekete bőrcuccot viselek, akár egy ócska krimi filmben. Ez a ruházkodás annyira bevált lett a gyilkolásoknál, hogy nem is volt kérdés mit veszek fel.

Pisztolyt, és egyéb lövő eszközöket, nem raktam fel, ugyanis semmi értelme nem lenne. Ha az utamba áll bármely dampfok nem fogok vele sokat érni. Egyedül a kristály pengék árthatnak nekik, de az sem öli meg őket, csak a testük hal meg, de lelkük visszatér Damonba.

Ennek fejében csak késeket aggattam magamra. Karomon négy-négy, combomon kettő-kettő, a térdig érő csizmámba tűzve jó pár, és a derekamon feszítő övre csatolva. Úgy néztem ki, mint egy szadomazó szexre készülő lány, aki pengéből alkotott szoknyát visel. De én nem egy kínzókamrába indulok, hanem az egyik városba, hogy kicsináljam azt a mocskot, aki megölte édesanyámat és a Jóságot



- Indulnod kell! Most lépett ki a barlangból, és megy el, hogy táplálkozzon! – figyelmeztet a tükörképem. Soha nem láttam Istent, mivel neki nincs is alakja. Egy testetlen lélek tömeg, ami ott lebeg körülötted. Mikor először láttam, apám alakjában jelent meg. Persze, először nem tudtam, ki is ő, ugyanis én nevelőszülőknél voltam, egészen a balesetig. Akkor elmondott mindent.

Nagyon megijedtem, s próbáltam menekülni, de mindig ott volt, és kényszert éreztem, hogy segítsek valakinek, vagy éppen ártsak. Szörnyű érzés volt. Valahányszor megöleltem a legjobb barátnőmet, szerencsés lett. Például egyszer nyert a lottón, vagy a suli legjobb pasija elhívta a bálra. Ez még nem is lett volna annyira ijesztő, de az, mikor megláttam az egyik ellenségemet, aki folyton piszkált engem a suliban, elütötte egy busz, s két hétig kórházba feküdt.

Kénytelen voltam belátni, hogy igen, én különleges vagyok, és talán az a fickó, aki Istennek hívja magát, nem is olyan őrült. Mikor ez tudatosult bennem, megjelent, s elhozott ide, a Kristálypalotába. A napfények megtörtek az áttetsző köveken, így az egész szivárványszínben pompázott. Mesékbe illő látványt nyújtott. Az egész olyan volt, mintha egy királylány lennék, aki hazajön a szőke hercegéhez.

De nem volt fehér lovon érkező királyfi, hanem kések, melyekkel meg kellett tanulnom bánni. Istennel edzettem minden nap. A nevelőszüleimtől eljöttem, mondván megtaláltam az igaziakat. Nagyon fájt otthagynom őket, mert mindig is rendesek voltak velem, és úgy szerettek, mintha a sajátjuk lennék. De nem mondtak semmit, hagyták, hogy elmenjek, amitől még rosszabbul éreztem magamat.

Sajnos, nem kaptam elég időt a „gyászra” és arra, hogy mindent megemésszek, mert sok tanulni valóm volt, s a Világnak fogytán az ideje, ezért napi tizenhat órámat csak edzéssel töltöttem.

- Madeline! Ideje menned! – szólal meg ismételten a tükörképem.

- Félek! – remeg meg a hangom, ahogyan kiejtem a szavakat.

Körülöttünk minden csendes, mintha mindenki arra vár, hogyan ér véget ez a végtelen hosszú háború. Mintha a természet is tudná, hogy most lesz a nagy összecsapás, ami eldönti, hogy a Föld továbbra is ilyen romlott lesz, vagy éppen megtisztul. De az is lehet, hogy minden állat elmenekült, mert már tudják, hogy veszíteni fogok. Tudják, semmi esélyem egy ilyen erős és tapasztalt dampfokkal szemben. Hiszen, csak tizennyolc éves vagyok, könyörgök!

- Madeline, figyelj, rám kérlek! – mosolyog rám atyáskodóan a tükörképem, ami elég furcsa. – Tudom, mit teszek, és készen állsz már a csatára!

- Mi lenne, ha várnánk még egy évet? – kérdezem meg, reménykedve.

- Sajnálom, de nincs annyi időnk! – feleli szomorúan Isten, az én tükörképembe bújva. – Eljött az idő, és biztos vagyok benne, hogy sikerrel jársz. Ott van benned minden tudás, és hatalom, amellyel legyőzheted Damont! – teszi hozzá mosolyogva, bizalomtól ragyogó tekintettel. Ha eddig nem tudnám, most biztosan rájönnék, hogy nem magammal beszélgetek, ugyanis a testemben csak a rettegés hideg vihara dúl, semmi melegség és béke.

- Nem hiszem, hogy képes vagyok rá! – rázom a fejemet, s szavaim hatására még jobban elönt a reménytelenség.

- Én viszont tudom, hogy meg tudod csinálni! – mondja határozottan Tanítóm. – Csukd be a szemedet, lélegezz mélyeket, és hagyd, hogy átjárjon az erő! – teszi hozzá még mindig bizakodó tekintettel.

Sóhajtok egy nagyot, majd lehunyom a szemeimet, és úgy teszek, ahogyan mondja. Értem, ahogyan a sok negatív érzés elpárolog a porcikáimból, akár a víz a tűző napon. Hagyom, had menjenek világgá, és árasszon el a bátorság. Nem ellenkezek, mikor eleven lángra kap bennem a bizonyosság - hogy erre születtem, és meg tudom csinálni. Nem teszek semmit sem az érdekében, hogy a forró lángok elégessék bennem a félelem hideg kezét, mely eddig marokra kötötte testemet.

Hagyom, had hulljanak porba a rettegés jégcsapjai, s visítva könyörögjenek megmentés után. Nem foglalkozok velük, csak a meleggel, ami elönti a tudatomat, és minden porcikámat. Érzem, hogy erő szállja meg törékeny testemet, s repít el valahova messzire.



Már nem a csend vesz körül, és nem is a lágy szél, hanem hangos kocsik dudálása, kiabálások. Szemeim azonnal kipattannak, hogy mi a csuda történt. Először mérges vagyok, amiért oda a nyugodt béke szigete, de mikor körülnézek, a lélegzetem is elakad.

Nehezen birkózok meg a látvánnyal, ami elém tárul, ugyanis nem hétköznapi kép kúszik bele a fejembe. Az utca, amin vagyok nem is hasonlít egy békés városnak a főutcájára. Két oldalon házak magasodnak, amikből fűst tör ki. Az ablakok betörve, a falak össze-vissza firkálva.

Elborzadva meredek rájuk. Még soha nem jártam itt, de egy biztos, ennek nem így kéne kinézni! De a legsokkolóbb ezek után jött. Az aszfaltozott úton, kocsik sokasága áll. Egyik másik a villanyoszlopnak ütközve, míg másikak egymásnak. Minden felé csak a rombolás, és pusztítás maradványai tátongnak.

Lábaim megindulnak óvatosan, és figyelem, ahogyan az emberek egymást püfölik. Tőlem jobbra éppen egy izmos rác, egy gyenge nőt dob fel a kocsi háztetőre, s szaggatja le róla a ruhát. Elszörnyedve meredek arra, hogy az asszony erősen mar bele a férfi arcába, majd tépi a ki az egyik szemét. A pasi fájdalmasan felüvölt, aztán elkezdi verni a nőt.

Már szánom rá magamat, hogy odamenjek, ekkor egy hatalmas tárgy repül el az orrom előtt. Odanézek, és azt látom, hogy tőlem balra az egyik üzletben bútorok vannak, amiket emberek dobálnak kifelé. De nem csak ezeket rabolják ki, hanem körös-körül az összes butikot.

Újra megindulok előre, s pár lépés után hangos dörrenésre leszek figyelmes. Előre bámulok, hogy megtudjam, honnan jön, és látom, hogy valaki lelőtt egy embert, majd a holttestbe teljes erejével belerúg. Legalábbis a kocsik tengerén keresztül, ezt lehetett kivenni.

Az összes szőr feláll a kezeimen, és hányinger kúszik fel a nyelőcsövemen. Undorodva fordulok el, hogy ne kelljen néznem ezt a borzalmat, amivé ez a Világ vált. Most már tudom, végeznem kell Damonnal, amíg nem késő! Vagyis, már késő, de nem tudtam előbb jönni, mert nem voltam készen. De most már eljött az idő, hogy kitépjem annak a mocsoknak a szívété, és vele együtt pusztuljon el a népe!

- Indulj, Madeline! A második sarkon fordulj be, és ott lesz egy férfitestben. – Üzen gondolatban Isten, apám hangján.

- Honnan fogom felismerni? – kérdezek vissza magabiztosan, miközben elindulok előre. Már nincsen benne félelem, csak az elszántság lobog a lelkemben.

- A gonoszság, fekete ködként fogja körülölelni – feleli Isten a gondolataimban.



Már csak egy sarok választ el a kanyartól. A félelem újra erőre kap, és nekem esik, de nyelek egy nagyot, s eltűnik. Nem fogom engedni, hogy újra befészkelje magát a rettegés belém, eloltva a magabiztosság lángnyelveit. A gyávaság, bizonytalanság olyan luxus, amelyet nem engedhetek meg magamnak. Nekem csak a feneketlen erőt, jóságot, szeretetet kell érezem.

Azoknak a családi képeknek kell a tudatomban lebegniük, amelyeket akkor éltem át, mikor még nem tudtam mi vagyok. Arra kell gondolnom, mennyire boldog voltam a nevelőszüleim karjaiban, akik elárasztottak a lelkük melegével. Nem szabad, hogy a mostani állapot megmérgezzen, s rettegést váltson ki belőlem, mert akkor elveszek.

Én harcos vagyok! Az igazi szüleim is gyötrődtek, és küzdöttek azért, hogy itt legyek. Nem hagyhatom cserben őket! Az nem lehet, hogy annyi hiábavaló szenvedést éltek át. Nem engedhetem magamnak, hogy a gonosz énem előjöjjön, mert nekem küzdenem kell ez ellen!

- A szüleid büszkék lennének rád! – Küld ismételten üzenetet gondolatban Isten.

- Pontosan, azért csinálom végig ezt az egészet! – válaszolok magabiztosan, és államat felszegve, megteszem az utolsó lépést.



Nem lepődök meg, mikor elém tárul szinte ugyanaz a kép, aminek eddig is tanúja voltam. Itt is megy a verekedés, fosztogatás és gyújtogatás. Figyelem az összetört autókat, s a földön fekvő, halott embereket, miközben elindulok előre.

Cipőm halkan kopog a járdán, és szívem hevesebben kezd dobogni. A gyors lélegzetvételeknek köszönhetően, megérzem a vér fémes szagát. Körülnézek, hogy megtaláljam, ki sebesült meg, de nem találok élő embert. Csak halottakat, akikből zubog a véres nedű, beborítva a sötétszínű aszfaltot.

Veszek egy újabb mély lélegzetet, hogy visszanyeljem a hányingert, ami elkezdett felkúszni a gyomromból. Az oxigénnel megérzem a füst illatát, amely gyújtogatásra utal. Előre nézek, s meglátok egy égő kocsit. Rögtön kutatni kezdek víz után, de nem találok sehol sem folyadékot, amivel elolthatnám.

Pusztító düh kezd kavarogni bennem, akár egy szélvihar. Egy tornádó, ami kész mindent elsöpörni, ami nem e világra való. Mindent, ami megmérgezte ezt a békés Bolygót. Az eszeveszett érzés elborítja az agyamat, és kémlelni kezdem a mozgó embereket.



Nem csodálkozok, mikor mindegyikük körül ott leng egy szürkés színű hályog, ami leginkább egy függönyre hasonlít. Körbeöleli az egész testüket, és mozog velük, mint egy vibráló energia.

Legalább négy ilyen embert látok, akik valószínűleg a testőrök lehetnek. Mindegyikük verekszik, vagy éppen az egyikük a földről nyaldossa a vért, akár egy korcs kutya a pocsolyát.

Egy éles sikoltás hasít a fülembe, s remegteti meg a dobhártyámat. Rögtön elkezdek kutatni, és hamar megtalálom az áldozatot.

Az utca közepén egy magas, széles vállakkal rendelkező fickó, kaján nevetéssel próbál megerőszakolni egy gyenge nőt. Az előbbiekkel ellentétben ennek a pasinak, nem szürke körvonala van, hanem fekete. Mélyfekete, s a gonosz csak úgy árad belőle, még ilyen messziről is.

Mosoly terül szét az arcomon, ahogyan elindulok felé. Ez lesz az utolsó vacsorája, ez egészen biztos. Ma véget ér az élete, és ezzel meg fog szabadulni a világ ettől a tömény rossztól, ami itt uralkodik. Újra minden meg fog telni szeretettel, s reménnyel. Ez lesz az utolsó garázdaság, amit elkövetnek ezek a mocskok. És ennek én fogok véget vetni, hiszen én vagyok a Bosszúálló! Azért születtem erre a bolygóra, hogy a jóslat beteljesedjen, s visszahozzam a nyugalmat. Ez a végzetem, és nincs senki, aki megállíthat!



Pár lépés után elém ugrik az, aki a fémes szagú nedűt nyalogatta. Egy magas, vékony egyetemistának kinéző srác testébe bújt, akinek vörös haj meredezik a feje tetején, míg szeplők díszítik fiatal arcát.

- Szia, szépségem! – köszön rám, negédesen.

- Na, takarodj! – nézek rá undorodva, mire meglepetés fut végi az arcán.

Kihasználom az alkalmat, s villámsebesen kirántom a bal kezemen lévő kések egyikét, majd előre lendülök. Sajnos, nincsen szerencsém, mert a döbbenet nem tart ki elég ideig ahhoz, hogy véghezvigyem a feladatomat, így a vágás a hasát éri. Erős kezek markolják meg a csuklómat, és próbálják hátrafeszíteni, de nem hagyom. Megfeszítem az összes izmot a karomban, s felfelé lendítem a pengét, viszont ismételten elbukok, mert ekkor valaki a derekamnál fogva hátra húz, ennek hatására pár lépésre eltávolodok a férfitől, akit megvágtam.

Teljes erőmből meglendítem a bal lábamat, és hátrarúgok oda, ahol a támadom nemi szervét sejtem. Egy éles sikoltás hallatszik, aztán elengednek az erős karmok. Gondolkodás nélkül lendülök előre, s teperem le az első áldozatomat. Késemet tövid nyomom a szívébe, kikerülve a bordáit.

Az egyetemista srác arca fájdalomba torzul, amit élvezettel figyelek. Utolsó erejével belemarkol a karomba, de hiába, a tőrömet megforgatom, ezzel megadva az utolsó döfést, s elérve azt, hogy a karmok egy darabon felsértsék a karomat, és kiserkenjen a vérem.

Újabb kezek markolnak meg kétoldalt, s rántanak le a vergődő testről. Lábaimmal kalimpálni kezdek, míg egyik kezemmel kiszabadítok egy kést a csizmámról. Emelem fel a pengét, hogy célozzak, de ekkor szemből ér a támadás. A tőr kirepül a szorításomból, majd kőkemény felület csapódik az oldalamnak.

Az erős ütés hatására, csillagokat kezdek látni. Támadóimnak elegendő időt nyújtok arra, hogy két karomat lefogják, két oldalon. A baloldali, izmos, nem is kicsit, míg a jobboldali nyurgának tűnik. Előbbinek markáns arca van, és magas, akár egy kosárlabda játékos, míg a másik inkább egy cégvezetőnek látszik, szemüvegével, s az öltönnyel, amely félig le van szaggatva róla.

- Nocsak, nocsak! – vigyorog rám Damon. Közelről még nagyobb darabnak tűnik, mint távolról. Vállai háromszor olyan szélesek, mint az enyémek, viszont a magassága velem egyezik.

Nem válaszolok semmit sem, csak nézek bele a barna, csillogó szemekbe.

- Uram, szimatoljon bele a levegőbe! – szólal meg félénken egy másik dampfok, aki kivételesen nő. Nagy mellek díszítik a mellkasát, s fekete, göndör fürtök hullnak a vállára. Tipikus cicababa filing, erős sminkével és mélyen dekkoltál topjával.

Damon mély lélegzetet vesz. Gyorsan felmérem a terepet, hogy hogyan tovább. Számítottam erre a felállásra, ezért is szereltem kristályokat a csizmám sarkába. De a gond az, hogy az nem öli meg ezt a szemetet, ugyanis saját kezűleg kell kitépnem a helyéről. Viszont, ha belevágom a csitribe, akkor a nagydarab fickók le fogják fogni a lábamat is.

- Érdekes! – szólal meg Damon. – Mi vagy te? – szegezi nekem a kérdés.

- Dögölj meg! – köpöm a képébe a szavakat, mire meglendíti a tenyerét, és pofon csap. Fémes íz kezd termelődni a számban, mire mosoly terül szét az arcomon.

- Most meg mink örülsz, te idióta? – Hajol közel a vezér, egészen bele a képembe.

- Annak, hogy meg foglak ölni – felelem magabiztosan, majd oldalra fordulok, s vért köpök a baloldali fogva tartómra.

Az visítva lép hátra, és kap oda, ahol a vörös nedű érte. Az arca máris égni kezd, ahogy a ragacsos nedv beleissza magát a bőrébe. Hangosan ordibál, s vergődik a földön, ahogyan próbál menekülni az lángoktól, de számára nincsen menekülés!

Kihasználom a többiek figyelmetlenségét, és a szabad kezemmel kirántok egy tőrt az övembe csatoltak közül, majd a másik testőr felé lendítem, pontosan a szívébe. A bordákat kikerülöm, s máris ott van a kés a dobogó szervben. Nem hezitálok egy percig sem, nem élvezem ki a riadt pillantását - mely örömmel tölt el, csak jó erősen megforgatom a kést, és máris vergődve rogy le a járdára.

Megpördülök, hogy újra szembeálljak Damonnal és a csitrivel, de azok futásnak eredtek, így már jó néhány méterre tartanak tőlem.

- Basszus! – szakad ki belőlem, s a menekülők után lendülök. Irdatlan tempót kezdek diktálni.

Régen, mikor Isten folyamatosan futtatott, mindig nyavalyogtam. Inkább tanultam a harcművészeteket, s a késeket dobálni, mint ezt a hülye gyorstempójú járást. Most mégis hálát adok minden ezzel töltött percért, mert így van esélyem, hogy beérjem őket.

De várjunk csak! Én kiválóan dobok! – Gyullad meg a képzeletbeli lámpa. Máris gyúlok a tőrökért, s dobok egyet Damon lábát becélozva, egyet pedig a csaj hátára. Nehéz célpont így lőni, de a Kristálypalota egyik gyakorlóterme pontosan erre van kitalálva, és megépítve, ezért gond nélkül célzom be őket, majd dobom el a pengéket.



Mindkettejükből kiszakad egy döbbent sikoltás, amint beléjük áll a kés, aztán a földre rogynak. A király próbál tovább kúszni, de hiába, mégiscsak egy emberi testben van, ahonnan nem szabadul huszonnégy óráig.

A nőcske is próbál tovább menni, de a hátából kiálló penge megakadályozza. Futás közben figyelem őket, akár a vadász a zsákmányát. Kapálóznak, és menekülnek, mint a patkányok, mikor süllyed a hajó, de esélyük sincsen. Nem vár rájuk az óceán, amibe beleugorhatnak, hogy megmeneküljenek, csak a halál kopogtat az ajtó túloldalán, türelmetlenül. És ki vagyok én, hogy sokáig várattassam?



Pillanatok alatt beérem őket, és először a nőhöz megyek. Egy rántással feljebb tolom a kést, s máris el kezd égni, valamint ordibálni a fájdalomtól. Nem tudom, milyen érzés lehet, de biztos nem kellemes. Isten azt mondta, hogy olyan, mintha eleven lángok közé dobnánk be őket. Őszintén szólva, engem, egy cseppet sem érdekelnek, mert megérdemlik!

Nem figyelem tovább a visítozó alakot, inkább a Vezetőhöz lépek. Oldalt fekszik, s úgy bámul fel rám, kitágult szemekkel. Felvonom az egyik szemöldökömet, és ügyelek rá, hogy kartávolságon kívül legyek.

- Utolsó szavak? – kérdezem mosolyogva, miközben előveszem az egyik „játékszeremet”.

- Mi vagy te? – követeli elég éles hangon, amitől kicsit pipa leszek, ezért az éles fegyvert bele hajítom abba a kezébe, amin támaszkodik.

Ismételten hangos kiáltás töri meg az éjszakát, és még nem az utolsó. Körbenézek, hogy felmérjem van-e még valaki az alattvalói közül, de nem látok egyet sem. Csak emberek lézengenek, akik ügyet sem vetnek ránk, mert el vannak foglalva a fosztogatással, vagy éppen a saját gyilkolásukkal.

- Én nem vagyok sem dampfok, sem angyal. – Fordulok vissza a földön vérző Vezérhez. – Én a kettő keveréke vagyok, aki meg fogja bosszulni azt, amit tettél ezzel a Bolygóval! – Jelentem ki magabiztosan, és mosolygok rá negédesen. Döbbenten vizslat engem, miközben próbál szabadulni a kések fogságából, de hiába, mert a kristályokkal, Ő sem veheti fel a versenyt.

- Meg kellett volna döglened, neked is! – fröcsögi a szavakat.

- Isten táplálta bennem a jóságot, míg kitanított arra, hogy megöljelek. – Vonok vállat, mintha nem lenne nagy ügy. Leguggolok, és közel araszolok hozzá. Két kezemet a vállaira rakom, s megfordítom, amivel elérem, hogy a csípőcsontjai felmondják a szolgálatot. – Hupsz! – szólalok meg, mikor egy eget rázó sikoly szakad ki a torkai közül. Ránézek az arcára, s elvigyorodok a kínok között verdeső vonások láttán. Olyan, akár az egér, mikor beszorul a macska karmai közé. Tudja, hogy nincsen menekvés, eljött a vég. A rettegés ott lüktet benne, mint a dobok ütemes hangja.

- Viccesnek tartod, mi? – kérdezi elfulladó hangon, s szaporán szedi a levegőt.

- De még mennyire! – válaszolom élvezettel, és ráülök a hasára. Érzem, hogy vér kezd szivárogni az anyagon keresztül, de nem törődök vele.

- Olyan, vagy mint én! Ha meghalok, te is megdöglesz! – Kezdi a mentőszöveget, csak sajnos, engem baszottul nem érdekel. – Mi lenne, ha szövetkeznénk? – Veti fel az ötletet, kétségbeesve. Sóhajtok egy mélyet erre a képtelen ötletre, majd kiveszek egy kést a szoknyámból. – Ezt nem gondolhatod komolyan! – Kezd el vinnyogni, magas hangon, ami elég érdekesen fest egy ilyen behemót állattól.

- De igen, el se tudod képzelni, mennyire komolyan gondolom! – vigyorok rá teli szájjal, és a bordázott szélű késsel, felhasítom a szívet védő csontokat.

Újból óriási kiáltás hangzik el. Kedvemre való lenne kiélvezni az utolsó pillanatokat, hiszen számomra is ezek az utolsók. Tizennyolc évet éltem ebben a Világban, és az utolsó elém tárul képe az egy férfi, akinek szét van marcangolva a teste.

Valahányszor arra gondoltam, hogy az emberek milyennek élik meg a halálukat, nem gondoltam volna, hogy nekem ilyen véget fog érni az életem. Egy közönséges gyilkos vagyok, aki arra jött a földre, hogy megölje a rosszfiúkat. Ki mondhatja el magáról, hogy tizennyolc éves korában úgy hal meg, hogy az utolsó egy órájában, folyamatosan gyilkolt?

Szerintem senki sem, de ez mindegy is. Nem lehet mindenki különleges, mint én. És azok az emberek a legbolondabbak, akik azt hiszik, hogy egyedinek lenni olyan jó. Hát, tévednek! A legjobb az, ha valaki átlagos. Átlagos külseje van, átlagos életet él, ahol nincsenek vértől tocsogó kések, amelyeket ő szúrt bele különböző lényekből. Mindig különleges akartam lenni, de most inkább csak az átlagosra vágyok. Arra, hogy iskolába járjak, és lógjak a haverokkal, beszólogassak a tanároknak, valamint pasizzak.

A gyötrelem jeges szélviharként söpör végig rajtam, de nem foglalkozok vele. Jobb kezemet előrenyújtom, és megfogom Damon dobogó szívét. Lehunyom a szemeimet, s átengedem magamat a tam-tam-nak, még egyszer, utoljára. Érzem, hogy az enyém is ezt a dallamot játssza. Csak egy rántás, és mindkettőnké megszűnik dobogni. Nem lesz több gyakorlás a csillogó Kristálypalotába, s nem lesz több gyilkolás sem.

Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, és hagyom, hogy végig járja az útját. Mindenki okkal születik erre a földre, s én bevégeztettem az enyémet. Azért születtem, hogy elhozzam a boldogságot annak ellenére, hogy a lelkem rettentően szenved, és a kín tüzes vassal égeti bőrömet.

Nem hezitálok tovább, rántok egyet. Egy utolsót dobban még mindkettőnk éltető szerve, aztán semmi. Csak az üresség, és a végtelen fekete homály.



Azt mondják a halál könnyű és békés. Lehet, hogy igazuk van azoknak, akik ezt mondják, de én nem értek egyet ezzel. Valóban az, mikor már túl vagy a mérhetetlen nagy fájdalmon. A szerveid lassan leállnak, folyamatosan mondják fel a szolgálatot, és az egyáltalán nem kellemes érzés. Mindegyik izzó fémként gyötrődik, mert még nem érzik úgy, hogy nyugdíjba kéne menniük. De nincs választásuk, mert ha a szív oda van, akkor a többi is vele távozik. A halál egyáltalán nem könnyű és békés, az élet az, ha azzá teremted. Mert minden olyan, amilyennek te alkotod!

Valóra vált álom

Valóra vált álom

Másfél évvel ezelőtt pillantottam meg Őt a buszon, és most alig pár méterre állt Tőlem. Egy fekete csőnadrágot viselt, egy szürkés inggel. Halványan elmosolyodtam, hiszen ez rá volt jellemző. A ruhatárát leginkább a sötét színek alkotják, bár olykor egy-egy fehér pulcsi is megjelenik. Sötét haja körülbelül hat centis lehetet, ami azt jelentette, hogy még nem jutott el a fodrászhoz, mivel nyaranta rövid frizurával szokott nyomulni. A sörénye nem volt se zselézve, sem egyéb kozmetikai szerrel beállítva, így rendezetlenül meredt mindenfelé. Szerencsémre a haja nem nőt meg olyan hosszúra, hogy takarja arcát, ennek köszönhetően a mélybarna szemeire és a mosolya által keletkezett gödröcskékre tökéletes kilátásom nyúlt.



- Hey! Ne is strapáld magadat, Meli már két éve lefoglalta – szólt mellőlem egy csilingelő hang, mire ijedten odakaptam a tekintetem.

- Te jó ég! Megijesztettél! – tettem a kezemet dübörgő mellkasomra.

- Bocsi! – mondta vigyorogva – A nevem Eszter – nyújtotta felém jobb kezét.

- Kriszti – szorítottam meg mosolyogva. Örültem, hogy végre valaki beszélgetésbe kezd ve-lem, mert nagyon feszülten éreztem magamat. Körülöttem tizennyolc és tizenkilenc éves fia-talok voltak, akik most érettségiztek, s egy bulit csaptak ennek örömére. Én úgy kerültem a képbe, hogy nálam két évvel idősebb nővérkém elcibált ide, mondván nincs olyan barátja, aki nem lett volna meghívta, és ciki lett volna nem hozni senkit sem. Eleinte nem akartam jönni, de aztán megláttam Őt, s minden aggályom elpárolgott.

- Örülök, hogy találkoztunk. És ismétlem, ne legeltesd a szemedet Ken-en! – nevetett fel vi-dámnak, mire mosolyogva fordultam hozzá.

- Ken? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet.

- Így neveztük el a barátnőimmel. Tudod, egy suliba járok az itteniekkel! – mutatott körbe a termen, aztán kortyolt egyet a söréből.

- Szóval, te is most végeztél?

- Nem. Én még csak tízedikes vagyok. A bátyám hozott el ide, mert nem volt kivel jönni. A csaja egy hete dobta – felelte vigyorogva, majd áradni kezdett belőle a szó.



Körülbelül egy órát beszélgettem Eszterrel. Csak dőltek belőle a mondandók. Meg tudtam, hogy teljesen félreértette, hogy kit stíröltem. Evidens volt neki, hogy a magas szőke hajú és kék szemű srácot bámulom, aki az én „cuki buszos pasimmal” dumált, illetve még pár hozzá hasonló pasival. Nem voltak langaléták. Magasak voltak, és izmosak, persze nem az izomagyúak csoportjából valóak.

Újdonsült barátnőmnek nem árultam el, hogy valójában nem „Ken-t” nézem, hanem a sötétbe öltözött ismerős idegent, akiről másfél éve ábrándozok. Az első dolog, ami megfogott benne, az a szeme volt. Még mindig előttem van, ahogyan először megláttam.



Álmos voltam, s második alkalom volt, hogy az középiskolába megyek, és nem általá-nosba. Nagyon fáradt voltam, mert régen mindig reggel hétkor keltem, viszont most hajnali hatkor kellett. Álldogáltam a buszmegállóban, mikor megláttam. Nem volt semmi különös benne. Egy srác volt; fekete ruházatban, fekete hajjal és nem figyelemre felkeltő külsővel, de a tekintete megragadott. Rám nézett, s a szemeiben mélységes szomorúságot láttam, ami meg-döbbentett. Legfőképpen azon lepődtem meg, hogy érzelmet tudtam kiolvasni a tekintetéből. Mindig is irigyeltem a könyvekben, hogy a szerelők egy-egy pillantásból tudják, hogy a másik mit érez. Nekem soha nem volt meg a képességem hozzá, de most mégis láttam a fájdalmat.



Ezek után nap mint nap találkoztam vele, s a szemei ugyanúgy csillogtak. Bágyadt volt, lehangolt, és szomorú. Eleinte gondolkoztam, hogy miért lehet ilyen hangulata, de nem tudtam megfejteni. Eszembe jutottak ötletek, bár soha nem kérdeztem meg. A kíváncsiságom nem apadt, de szívem megnyugodott, mikor láttam, hogy a barátai társaságában felvidul a tekintete, és a mosolygás sokkal jobban áll neki, mint a komor arc.

Sajnos a második évben nem találkoztam vele sűrűn, csak havonta egyszer-kétszer, így szép lassan elfelejtődött, és a rejtvény megoldatlan maradt. Viszont mostanában egyre több-ször „összefutottunk”, ezáltal a gondolataim megint elkezdtek körülötte járni.



- Elmegyek piáért – állt fel mellőlem Eszter, amivel visszarángatott a valóságba.

- Oké – mosolyogtam rá, s figyeltem, ahogyan elmegy a konyha felé. A zenehangosan dübör-gött, miközben a nappaliban – aminek a szélén, egy kanapén ültem -, táncoltak illetve beszél-getésbe merültek a fiatalok.

- Szia, Kriszti! – köszönt valaki mély hangon, majd Eszti helyére egy széles vállú, és tenyérbe mászó mosollyal rendelkező fickó dobta le magát.

- Ööö… Helló! Ismerlek? – néztem rá zavartan, s próbáltam azonosítani a szőke göndör haját, valamint napbarnított bőrét.

- Még nem – felelte vigyorogva, aztán átnyújtott egy poharat. – Engem Tamásnak hívnak! – tette hozzá, és rájöttem, hogy ki is. Tamás, alias, Ken ikertesója.

- Örülök a szerencsének! – mosolyogtam rá kedvesen.

- Hát még én – suttogta, aztán úgy nézett végig rajtam, hogy libabőrös lettem, de nem a jó értelemben! Egy kezét felemelte, s hátrahúzta a hajamat, majd közelebb hajolt. – Mi lenne, ha kimennénk innen? Akkora a hangzavar, hogy a saját gondolataimat sem hallom – tette hozzá, aztán válaszomra sem várva megragadta a kezemet, és elkezdett kifelé húzni.

- Várj! Nem akarok elmenni. Maradjunk itt! – álltam meg a nappali ajtajában.

- Hé, nyugi! Nem harapok – nevetett fel, aztán elkezdett az udvar felé húzni – Csak beszél-getni szeretnék, és jobban megismerni – sandított hátra a válla felett, mikor észrevette, hogy még mindig akadékoskodok.

Sóhajtottam egy nagyot, aztán hagytam, hogy kivezessen a teraszra, aztán le egészen a Duna partig, ahol már nem lehet hallani a zenét. Nem mentünk el teljesen a vízig, körülbelül száz méterre álltunk meg, s ültünk le egy kidől fatörzsre.

- Még bele se ittál a piába – nézet rám kérkedve, majd meghúzta a sajátját. Lenéztem a ke-zemben tartott alkoholra, és nem állt szándékomban inni belőle. Valamiért rossz érzésem tá-madt, de lehet, hogycsak paranoia. – Nincs benne semmi káros dolog! – nevetett fel mellet-tem, aminek következményében megremegett az ülőhelynek használt fa.

Nyeltem egy nagyot, hogy eltűnjön a gombóc a torkomból. Lassan emeltem fel a po-harat. Végig éreztem Tomi pillantását testem minden pontján. Már a számhoz ért a tárgy széle, mikor meghallottam egy dallamos férfihangot.

- Nehogy igyál belőle! – szólalt mögülem a parancs, mire döbbenten fordultam hátra, ahol nem más állt, mint Ő. – Add ide! – nyújtotta ki a kezét, én pedig egy jó kislány mintájára tettem a kezébe.

- Ehhez nincs semmi jogod! Tűnj innen, te idióta! – állt fel mellőlem Tomi. A tenyérbe mászó vigyor helyett farkasra hasonlító vicsor ült ki arcára, ami elcsúfította szép vonásait.

- De igen van! – felelte határozottan az én tündéri „buszos pasim”. – Ez az én házam, ráadásul Ő az enyém! – pillantott rám futólag, aztán vissza a szőke hajú „vadra” – Menj el, és többet nem akarlak itt látni!

- Ezt még megbánod Gergő! – dörrent fel Tamás, aztán rávetette magát Gergőre, aki kecses mozdulatokkal kitért előle, mintha tudta volna, mire számítson. Tomi a céltévesztés miatt el-esett, így a homokban kötött ki. Gergő eldobta a poharat, s a derekára ült, majd elkezdte pü-fölni a szőke hajú srácot. Tátott szájjal bámultam a verekedő párost, majd odaszaladtam a „buszos pasimhoz”, és megpróbáltam lefogni a kezét.

- Fejezd be! – kiabáltam rá, mire rám kapta a tekintetét. – Már alig van magánál! – tettem hoz-zá halkabban, aztán a vérben „fürdő” arc felé böktem fejemmel.

- Tűnj innen Tomi! – állt fel Gergő, majd a patak felé indult.

Tanácstalanul néztem egyikükről a másikra. Geri a Dunához igyekezett, gondolom lemosni a kezeit, míg Tamás próbált felállni.

- Segítsek? – kérdeztem lágyan, amire egy halk nyögés volt a válasz. A hóna alá nyúltam, s megpróbáltam felhúzni, ami nehezebb mutatvány volt, mint hittem az elején. – Maradj itt! Hozok segítséget – mondtam neki halkan, aztán leültettem a fadarabra.



Elindultam a ház felé, ahol még mindig ment a buli. Fél szemmel hátra-hátrasandítottam, hogy Gergő nem-e esik neki a már félholt Tominak, de szerencsére nem voltak ilyen szándékai. Csak guggolt a víz előtt, és feltehetőleg a mancsait tisztogatta.

Szerencsémre pont akkor jött ki Ken és pár haverja cigizni a teraszra, mikor szaladtam a házhoz.

- A tesód és Gergő összeverekedtek. Tomi alig áll a lábán, és valakinek segíteni-e kéne elvinni innen! – hadartam egy szuszra. Minden szem rám szegeződött, s gyanakodva fürkésztek.

- Nem ittál túl sokat, kicsi lány? – kérdezte Ken összevont szemöldökkel.

- Nem – feleltem határozottan. – Gyere és nézd meg! – tettem hozzá, aztán megfogtam a ke-zét, és elkezdtem lefelé húzni.

- Ti maradjatok! – szólt hátra a férfi Barbi, és hagyta, hogy lehúzzam a faágig, ahol Tomi még mindig nyöszörgött.



- Te jó ég, testvér! Mi a fenébe keveredtél? – hüledezett az izmos ikertesó, ahogy meglátta bátyát. – Ez biztos Geri csinálta? – nézett ismét rám, aztán a folyónál álló alakra.

- Nem mindegy? Csak vidd el innen, és lásd el a sebeit! – emeltem meg mérgesen a hangomat, mire kikerekedtek a szemei. – Később is ráérsz utánajárni, mi történt! – tettem hozzá hig-gadtabban.

- Segíts! – nyöszörögte Tomi, mire Ken végre felnyalábolta.

- Köszönöm – nézett rám hálásan, aztán elment.

Összefontam a karomat magam előtt, s visszanéztem a Duna mellett ácsorgó személyre. Nem gondoltam volna, hogy ilyenre is képes. Inkább egy visszahúzódó, gondolataiba mélyedő fiúnak tituláltam, mint egy verekedős fenevadnak. El akartam menni, mielőtt engem is bántana, de nem tudtam kiverni a fejemből azt a mondatát; hogy „Ő az enyém”. Tudni akar-tam, miért mondta, s hogyan értette, így lesétáltam hozzá.

- Mégis mi a fene volt ez? – kérdeztem nyugodt hangon, de a düh halvány szikrája érezhető volt.

- Az italodba kábítószer volt. Nem akart többet, mint megdöngetni – válaszolta nyersen. Vé-gig a tájat nézte, engem egy pillanatra sem méltatott.

- Ez esetben köszönöm, hogy elvetted tőlem, de nem kellett volna így neki esned! - borzong-tam meg, ahogyan visszaemlékeztem a véres arcra.

- Tényleg nem kellett volna. Elveszítettem a fejemet – felelte halkan, aztán törökülésbe leült a köves homokba.

Gondolkoztam, hogy mit mondjak vagy tegyek, de a félelem lebénított. Soha sem vol-tam az erőszak híve, mert megrémített. Ránéztem Gergőre, és az első, ami eszembe jutott az előbbi cselekedete volt, s nem a sok lopott pillanata, mikor láttam nevetni, vagy a tekintete, ami megfejthetetlen volt számomra, és annyi álmatlan éjszakát okozott. Ezek csak azután ju-tottak a fejecskémbe, miután felidéződött bennem az állatias tekintete, ahogyan Tomit püfölte. Nem tudtam semmit sem szólni, csak becsuktam a szememet, és hagytam, hogy egy könny-csepp végig folyjon az arcomon. Átadtam magamat a halk zúgásnak és a lány szellőnek, ami körülvett. A természetre bíztam magamat, s reméltem a gondolataim tovaröpülnek a becézgető szellővel együtt.

- Nem akarom, hogy sírj! – suttogta Gergő igen közelről, aminek következtében ugrottam egyet ijedtemben.

A szívem a torkomban dobogott. Úgy éreztem magamat, mintha egy ketrecbe lennék zárva egy oroszlánnal, s én lennék a tápláléka. Mozdulatlanul figyeltem rá, és engedtem, hogy az érzelmek kiüljenek az arcomra. Elején megdöbbent, aztán fájdalom mélyítette el a tekinte-tét, s tett egy óvatos lépést hátrafelé.

- Nem foglak bántani! – Tette fel a kezét védekezően. A pillantása hatására eszembe jutott a másfél hónap, mikor a szívem szorult össze ettől a tekintettől. Nem ismertem, még annyit sem tudtam róla, mint most, de már akkor azon a ponton voltam, hogy én soha nem tudnék akkora fájdalmat okozni neki, hogy így nézzen rám, erre tessék. Itt vagyok azzal a pasival, akiről mindig is álmodtam; és rettegek tőle, valamint úgy néz rám, mintha a szív szerelme halt volna meg.

Lassan kitisztult az elmém, és elpárolgott a mozdulatlanságom, s a félelmem. Néztem azokba a mélybarna szemekbe – amik szomorúan és őszintén ragyogtak.

- Hiszek neked - szólaltam meg rekedt hangon, ezért megköszörültem a torkomat.

- Biztos? – vonta fel szemöldökét, mire egy apró mosoly kíséretében bólintottam. A feszes testtartása enyhült, s tekintetéből is elkezdett párologni a bánat. – Sajnálom, hogy vadállat módjára viselkedtem! – tette hozzá nagyot sóhajtva. – Nem tudom mi ütött belém. Általában nem szoktam ilyen lenné – fintorgott, majd leült a földre.

- Talán kicsit sokat ittál, és kiváltotta belőled – mondtam óvatosan, aztán karnyújtásnyi távol-ságban helyet foglaltam mellette.

- Lehet – felelte halkan, majd tekintetünk ismét összekapcsolódott.

- Engem Krisztinek hívnak – mosolyogtam rá, mikor rájöttem, hogy Én tudom ki Ő, de Ő nem, hogy én ki vagyok.

- Tudom – felelte vigyorogva, aminek hatására megjelentek a kis gödröcskék.

- Tényleg?

- Utána érdeklődtem – vont vállat, aztán zavartan lesütötte a szemeit. Örömsugárzott szép a testemben, és ugrálni tudtam volna örömömben. Ha valaki érdeklődik a másik iránt, akkor az a személy nem közömbös számára!

- Ohh – feleltem frappánsan. – Honnan tudtad, hogy itt vagyunk Tomival? – kérdeztem témát váltva.

- Figyeltelek a bulin – válaszolta, de nem nézett rám, hanem a Duna folyását fixírozta. – Kö-vetelek titeket. Nem akartam közbe avatkozni, de mikor nyúzott, hogy idd meg a pohár tar-talmát, tudtam mik a céljai.

- Mindig a legrosszabbra gondolsz? – kérdeztem savanyú mosollyal, mire Ő is halványan el-mosolyodott.

- Ismerem már négy éve. Nem te lettél volna az első lány, akivel megteszi – nézett rám szo-morkásan. A szívem a torkomban dobogott, de ennek ellenére felemeltem az egyik kezemet, és bizonytalanul megsimogattam az arcát.

Lehunyta a szemét, s mozdulatlanul tűrte a cirógatást. A szerelem minden tünetét pro-dukáltam; kiszáradt száj, heves szívdobogás, és az elengedhetetlen pillangók a gyomorban.

- Bárcsak megállna az idő – suttogta lágyan, majd kinyitotta a szemét, s megtalálta a tekinte-temet. Elvettem a kezemet, aztán a folyót kezdtem bámulni, miközben feltettem a következő kérdést.

- Tominak azt mondtad, hogy a Tiéd vagyok. Mit értettél ez alatt?

- Nálunk van egy szabály, miszerint, ha valaki kiszemel egy lányt, akkor az Övé, és a többiek nem nyúlhatnak hozzá – válaszolta, miközben magamon éreztem a pillantása súlyát.

- Kiszemeltél magadnak? – vontam össze a szemöldökömet, még mindig kerülve tekintetét.

- Tavaly végig egy buszon mentünk – felelte nevetve, mire már én sem tudtam tovább türtőz-tetni magamat. Hihetetlen volt, hogy másfél év kellett ahhoz, hogy ez az egész kiderüljön. Annyira boldog voltam, hogy legszívesebben az egészvilágnak kikürtöltem volna, hogy sze-relmes vagyok a mellettem ülő idegenbe.

- Tudod, első pillanattól kezdve tetszettél. Mindig figyeltelek, persze nem feltűnően. Figyel-tem a mosolyodat, és hallgattam a batárnőiddel folytatott beszélgetéseidet. Simán feljelent-hetnél zaklatásért! – nevette el ismét magát.

- Ezt én is elmondhatnám – röhögtem vele együtt, majd a fejemet a vállára hajtottam, amíg teljesen le nem nyugodtunk. Nem tudom, hogy mikor kerültem hozzá ilyen közel, de már az egymás mellett lévő karunk, s lábunk is összeért. – Miért nem szólítottál meg? – kérdeztem fintorogva.

- Gyáva voltam – jött az egyszerű válasz.

- Én is – feleltem halkan, majd felnéztem a szemébe.

Most már egy cseppet sem féltem Tőle, csak boldogságot éreztem. Annyira közel vol-tam hozzá, s oly’ régóta vártam ezt a pillanatot, hogy nem tudtam türtőztetni magamat, így lehunytam szemeimet, és megcsókoltam. Gergő egy pillanatig sem hezitált, rögtön viszonozta a kezdeményezésemet, s hamar elmélyítette, aminek következményében pár perc múlva zi-hálva feküdtünk a földön. Én lent, Ő pedig felül. Egyik keze a hajamat markolta, míg másik töretlenül simogatta az oldalamat.

- Látom, szeretsz felül lenni – vigyorogtam, mikor meg tudtam szólalni. Arca a nyakhajla-tomban volt, így mikor kitört belőle a nevetés, apró bizsergés vonult végig rajtam.

- Mennyit álmodtam erről a pillanatról, de nem gondoltam volna, hogy valaha is megvalósul! – Emelte fel a fejét, s nézett a szemembe.

- Én sem – suttogtam lágyan, aztán beletúrtam selymes hajába. – Egy valóra vált álom - tettem hozzá, majd újra közelebb vontam. Az előbbiekhez képest, most nem a vágy, hanem a szerelem dominált. Lágyan becézgettük egymást, miközben a mennyekben lebegtünk.

Az új szomszéd

Az új szomszéd

Önbizalom. Ez az az érzés, amit muszáj éreznünk. Az élet tele van nehéz akadályokkal, döntésekkel. Ha nem rendelkezünk egy csipetnyi önbizalommal, akkor nem lesz bátorságunk belevágni az újba. S lehet, hogy életünk legnagyobb hibáját követjük el. A bátorsághoz önbizalom kell, de vigyázni kell rá, mert egy ponton túl átcsap önimádatba, s azzal „elmarunk” magunk mellől mindenkit.



Izgatottság fogott el, ahogyan a nyüzsgő csillogó-villogó aulából beléptem a csendes liftbe. Az ajtók záródásával elhalt az utolsó hangzavar is, ami idáig behatolt a nyugodt gondolataimba. Végre csak az én „hangomat” hallottam, s nem kellett óvatlanul részese lennem egy-egy vitának, vagy kioktatásnak. Hiába halad el az ember lánya közöttük futólépésben, akaratlanul is hall ezt-azt. De most, hogy megszabadultam ezektől békesség fogott el.

Nagy levegővétel közepette, megnyomtam a húszas számjegyű gombot, ami a tetőtéri két lakosz-tály folyosójára vezet.

A kezemben lévő csokoládétorta illata a csomagolás ellenére szép lassan bekúszott az orromba, aztán a körülöttem lévő levegővel lépett kapcsolatba.

A csokoládé édes aromája, és a friss piskóta illatában elmerülve, visszaemlékeztem az első alkalomra, mikor először találkoztam az új szomszéd fiúval.



***

Éppen egy nagy bevásárlásról tartottam haza. A napi átlaghőmérséklet negyven fok volt, így szinte olyan volt lélegezni, mintha forró gőz égetné a belső szerveidet. Egy lépést sem kellett tenni ahhoz, hogy a veríték kiüljön a homlokodra. Ez az az idő, mikor mindenki a jóval hűvösebb szobában pihen, és várja, hogy hűljön a hőmérséklet. Általában én is ezt szoktam tenni, de muszáj volt bevásárolnom, ezért is egy sortot és toppot vettem fel. S vállig érő szőke hajamat magasra felgumiztam, aztán egy csattal rögzítetem, hogy ne lógjon össze-vissza.

A liftbe beérve, leraktam a nehéz szatyrokat, s a hűs csempének döntöttem hátamat, ami a felvonó falait fedték. Próbáltam egyenletesen lélegezni, és elkezdtem egy zsebkendővel letörölni az izzadság-cseppeket homlokomról.

Az egyik zacskóban helyet kapott két darab franciakrémes, aminek az illatát belélegzem, így könnyebben lenyugodott zakatoló szívem, s átgondoltam a mai teendőket.

Először is hazamegyek a lakosztályomba, és kipakolom a megvásárolt holmikat, aztán a két sütivel átmegyek meglátogatni az új szomszédomat. Már egy hete, hogy beköltözött a mellettem lévő lakosztályba, de a meleg miatt inkább a hűs szobámban töltöttem időmet; filmezéssel, illetve olvasással. Hát igen, hiába apámé az egész szálloda, és hiába pezseg folyton az élet itt, New Yorkban, én inkább maradok a nyugis nappalimba. Hiszen, itt a csend az isteni áldás!



A lift sajnos túl hamar megállt, így két karomnak nem volt elég ideje kipihennie magukat. Apró nyögés kíséretében vettem fel az óriási cuccokat, s léptem ki a fehér folyosóra. A falakon különböző tájképek sorakoztak, amik igen megnyugtatóan hatottak télen, és nem most. Ugyanis mindegyiken meleg nyarat, tavaszt ábrázolt egy-egy eldugott, csendes kis paradicsomban, ahol az élet tökéletes; madarak csiripelnek, és az égbolt soha nem találkozik a zord felhőkkel.

Némán ballagtam a festmények között. A hosszú út kihalt volt, mivel csak két ajtó foglalt helyet a képek között, így az emeleten csak az én és az új szomszédom lakosztálya kapott helyett.

A két karom igencsak megfeszült a nehéz súly alatt, ezért az út felénél – a szomszédom és az én ajtóm közötti résznél -, leálltam pihenni. Ismételten felnyögtem, mikor a szatyrok talajt értek, s a súly eltűnt fájó kezeim közül.

A falnak dőltem, és mélyeket lélegeztem. Élveztem a csendet, s már valahol a nyugalom szigetén jártam, mikor a tőlem balra lévő ajtó nagy robajjal kivágódott. Ijedtemben még lélegezni is elfelejtettem, csak annyi tellett tőlem, hogy zakatoló szívemre tegyem a tenyeremet, s kíváncsian forduljak az események felé.



- Mit nem értesz azon, hogy tűnj el?! – kérdezte ellenségesen egy férfihang. A mély, bársonyos tónus gazdája egy szál törülközőben állt a folyosón, s izmos karja egy törékeny lány könyökét tartotta satuban.

- Kérlek, Adam! – esdekelt a lepedőbe burkolt nőcske. Haja hosszú volt, egészen a derekáig leért, s szög egyenes volt, így gyanítottam, hogy póthaja van.

- Nem! – zengte ellenségesen a férfi, miközben elkezdte a lift felé rángatni – ami a folyosó végében volt.

- De miért? – kérdezte a sírás szélén álló nő.

- Már mondtam! – csattant fel türelmetlenül az izmos pasi, mire ijedtemben ugrottam egy aprót hátrafelé. A jelek szerint nem vett észre, mert még mindig háttal nekem, a lifthez vonszolta a szerencsétlen lányt, s megnyomta a hívógombot, miközben hozzátette: - Az utóbbi két napban csak dugtunk. Elég volt belőled, meguntalak!

A férfi durva hangjától még jobban ledermedtem, pedig azt hittem lehetetlen. Tekintetét ugyan nem láttam, de a lány zokogásából ítélve biztosan hideg és kegyetlen volt, akár a hangja.

- Most menj! – parancsolt a nőre, aztán belökte a felvonóba, ami időközben megérkezet.

- Ad…Adam – szipogta a lány, s próbált kijönni a liftből, de a szomszédom nem engedte.

- Többet ne lássalak! – mondta végszóként a férfi, majd amint a lift ajtó becsukódott elindult visszafelé.



Émelygés fogott el, ahogyan néztem széles vállait, izmos mellkasát. Hányinger kerülgetett a fennkölt járásától és viselkedésértől, ahogyan szerencsétlen nővel bánt. Habár, a csaj sem volt semmi! Én soha nem tudnám magamat így megalázni egy ilyen arrogáns seggfej előtt. Előbb lőnék egy golyót a csinos buksimba, vagy ugornék ki az ablakon.

- Hé, helló! – köszönt rám a törölközős fazon, amivel kizökkentett a mélázásból. – Engem Adam Starknak hívnak! – mutatkozott be egy mosoly kíséretében.

- Nicole Neuw – biccentettem, s a kinyújtott kezére lenéző pillantást vetettem.

- Az apádé ez a hotel, igaz? – kérdezte vigyorogva, és körbemutatott.

- Ühüm – feleltem szűkszavúan, miközben ellenségesen méregettem.

- Öhm, sajnálom az előbbi kis… közjátékot – mondta zavart nevetés közepette, majd végig simított hosszú fekete haján, ami nedvesen tapadt a vállához.

- Nem tőlem kell bocsánatot kérned, hanem attól a lánytól – intettem a felvonó felé, aztán belenéztem zöld tekintetébe, és szó szerint elveztem. Sötét volt, akár a méreg, s legalább ugyanolyan hatást kölcsönzött, mivel a szívem kihagyott pár dobbanást.

Miután felébredtem a sokkból, szemügyre vettem úgy, mint egy férfit, és nem, mint egy mocskos szemétládát - aki kihasználja a nőket, majd elhajítja őket, mint a használt zsebkendőt.

Az arca szögletes volt. Keskeny áll, de legalább két centis ajkak – melyek szüntelen csókra csábítják a női szíveket. Orra kicsit hosszabb és keskenyebb volt a tökéletesnél, de a hatalmas zöld szemektől fel se tűnt az ember lányának. Egyszerűen fantasztikusan nézett ki, nedves bicepszeivel, amik teste minden milliméterén jelent voltak.

- Nos, igen. Talán meg is tenném, ha nem okozott volna annyi problémát – felelte mély hangján. Szépsége egy pillanatra „ledöntött” a lábaimról, de az előbbi eseményekre gondolva, a varázs elmúlt.

- Aham – válaszoltam fintorogva, aztán hajoltam le a szatyrokért.

- Várj, hagy segítsek! – szólt rám. Mielőtt megfoghattam volna a cuccaimat, vagy befejezte volna a mondatot, már a kezében tartotta őket.

- Köszi, de nem kell! – fontam karba a kezemet magam előtt, és néztem vele farkasszemet.

- Mivel itt csak két lakosztály van, nem nehéz kitalálni melyik a tiéd – mosolygott rám gúnyosan, majd elindult a szobám felé.

- Hé! – kiáltottam rá, és a nyomába eredtem. – Hogy viselkedhettél úgy azzal a lánnyal? – rivalltam rá, mikor felzárkóztam mellé. Egy hangocska a fejemben azt ordította, hogy ehhez semmi közöm, meg egyébként is, nem is ismerem, és nem is tartozik nekem magyarázattal, de jelen pillanatban ez a hang nem érdekelt.

- Hát, ez hosszú történet – sóhajtott fel színpadiasan. – De, ha jó kislány leszel, elmesélem neked a franciakrémes evése közben – kacsintott rám, miközben megállt az ajtóban.

- Honnan…? – Néztem rá döbbenten.

- Az a kedvenc sütim. Bárhol, bármikor megérzem az illatát – vont vállat szégyenlősen, s kisfiúsan elmosolyodott, mintha valami szégyenletes dolgot vallott volna be.



***

A lift egy hangos csilingeléssel jelezte, hogy megérkeztem. Még mindig az emlékeken mosolyogva kiléptem a jól ismert folyosóra, ahol minden kezdődött.

Az eset után késő estig beszélgettünk. Mint kiderült nem is olyan vadállat, sőt, kifejezetten aranyos srác. A két hónap alatt – mióta itt lakik, rájöttem, csak a külvilágnak mutatja ilyennek magát, mert fél a fájdalomtól, mely akkor érheti, ha kinyitja a szívét, és esetleg csalódás éri. Így önimádónak, s kegyet-lennek mutatja magát, de a szíve mélyén érzékeny. Nem is kicsit!

Egyre hevesebben dobogó szívvel, s szapora lélegzetvételekkel lépdeltem Adam lakása felé. Az utóbbi egy hónapban igencsak összemelegedtünk. Szinte minden időnket együtt töltjük; filmezünk, főzőcskézünk, bulizni járunk, s élvezzük egymás társaságát. Akár meleg van, akár hideg minden nap kész főnyeremény vele, mert sohasem unatkozunk, mindig pörög az élet körülöttünk.



Eleinte volt némi „problémám” a bizalommal felé, de az idő haladtával megbizonyosodtam róla, hogy megváltozott. Már nem mutatja magát egoistának és szívtelennek, hanem annak az édes, kedves, okos srácnak, aki ő valójában. Az első egy-két hétben szkeptikusan álltam a barátságunk előtt, ami kialakult. Hiszen, annyi nő veszi körül, valahányszor elmegyünk valahova. No, meg féltem tőle, hogy nekem is olyan sorsom lesz, mint annak a feketehajú lepedősnek. Rettegtem attól, hogy én is megkapom ugyanazokat a szavakat, vagy egy nap, mikor átjövök, egy másik nővel találom az ágyban. De szeren-csére ez soha nem fordult elő, így egy hónap után, beismertem magamnak és neki is, hogy többet érzek iránta, mint barátság.

Ez a folyamat nehezen zajlott le bennem. Főleg azért, mert ő még csak huszonöt éves, én pedig huszonhét. Tudom, két év nem a világ vége, de a férfiak később érnek, mint a nők. Viszont ismételten csak az idő biztosított róla, hogy van olyan érett, mint én, még ha első alkalomkor nem is ezt a benyo-mást keltette. S arra is rájöttem, vagyok olyan jó nő, mint azok, akik folyton körül lengik. Szóval, a kételyeim elszálltak, és a szívem is felengedett a nyomasztó érzések súlya alatt - melyek lassacskán kezdték összelapítani.



Bal kezembe vettem a becsomagolt csoki tortát, majd a jobbal bekopogtam szerelmem ajtaján.

- Jövök! – kiáltott ki Adam, pár másodperc után. Izgatottság kerített hatalmába, mint mindig, ha vele találkozom. Leginkább arra tudnám hasonlítani, mikor a tinik először lesznek szerelmesek. Annyira új, izgalmas, őszinte, szenvedélyes és különleges. Az ember kíváncsi rá, hogy mi sül ki belőle, ezért bátran áll a nyitott kapu előtt, amin ha belép, megtalálja a szerelmet.

Én is így éreztem magamat minden alkalomkor, mikor Adamhez jövök. Mikor itt állok, vagy a karjaiban tart nem félek attól, hogy esetleg a mi történetünk nem Happy Enddel végződik. Olyankor hiszek a mesékben, s az örök szerelemben. Megszűnik minden és mindenki, csak mi ketten vagyunk a boldogság szigetén, mely valahol messze van a csúnya, gonosz világtól.



- Szia! – köszönt mosolyogva az én egyetlenem. Méregzöld szemei ragyogtak az izgalomtól, ami engem is körül lengett.

- Szia! – üdvözöltem én is, aztán odaléptem egy aprócska puszira. – Hoztam sütit! – tartottam fel a bal kezemet.

- Remek – villantotta rám az ezer karátos vigyorát, majd a derekamat átkarolva, behúzott a sötét nappaliba.

- Miért nem kapcsolsz lámpát? – kérdeztem, miközben a bútorok után kutattam, ugyanis időközben becsukta az ajtót, így az egyetlen fényforrás is megszűnt.

- Várj egy kicsit! – kérte lágyan, s elhaladt mellettem. – Ne mozdulj! – utasított, mikor léptem egyet előre.

- Mi ez az egész? Tudod, hogy utálom a sötétséget! – kezdtem el feszengeni. Az izgatottság helyét átvette a félelem – ami apró darabbá zsugorította a gyomromat, s kezdett felkúszni a gerincemen, hideget hagyva maga után. Mély lélegzeteket kezdtem venni, mire megéreztem a rózsa illatát.

Nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mi ez, mikor felizzott egy gyufaszál, majd a láng elkezdett mozogni, végül megállapodott egy gyertyánál. Hosszú volt, s hatalmas lánggal égett, de fénye igen csekély volt, így úgy hatott, mintha több tíz méterre lenne tőlem.



- Most csukd be a szemedet! – utasított Adam, mély hangján, én pedig fújtatva tettem eleget a kérésnek. – Ne less! – tette hozzá mosollyal a hangjában, aztán újabb gyufa kapott lángra, a hangokból ítélve.

- Nem fogok, de ez olyan gyerekes! – kezdtem panaszkodni – Úgy csinálsz, mintha az őskorban lennénk! Már feltalálták az áramot, szóval, nem kéne ez a gyertyázás! És különben is, nem szeretem a meglepeté-seket! Meg egyébként is, minden tiszta viasz lesz! Persze, ez nyilván nem érdekel téged, de szegény takarítók egy egész napig sikálhatják a szőnyeget! – sorjáztam rá elégedetlenségemet, mikre csak halk nevetés volt a válasz.

- Most lépj előre két lépést, majd nyisd ki a szemedet! – kaptam egy újabb instrukciót.

- Talán, kérlek? – kérdeztem gúnyosan, miközben előre léptem annyit, amennyit kért. Amint elértem a célomat, leguggoltam, s leraktam a tortát a lábam mellé.

- Légszíves – nyomta meg jól a szót – nyisd ki a szemedet!

Örömmel tettem eleget az utolsó kérésnek. Első pillantásra nem fogtam fel, mit is látok pontosan, de aztán az agyam utolérte a látásomat.

Az én tökéletes, hibátlan szerelmem a szoba közepén állt, s körülötte „szív” alakzatban gyertyák égtek. Ez már önmagában csodálatos lett volna, de pillantásom tovább vándorolt a földre, ami tele volt szórva rózsaszirmokkal. Persze, szigorúan csak a gyertyákon belül.



- Túl sok? – kérdezte bizonytalanul, mire rákaptam csodálkozó tekintetemet.

- Egy kicsit – mosolyogtam rá, majd meghatódva hozzá tettem: - De gyönyörű.

Férfias vonásain megjelent a kisfiús mosolya, amit úgy imádok. Én a szívnek a csücskénél álltam, amit egy nagy lépéssel átléptem, majd elindultam felé, hogy végre átölelhessem, de mielőtt elérhettem volna, feltartotta a kezét.

- Várj még! El kell mondanom valamit – sóhajtott fel, aztán megmozgatta a nyakát.

- Oké – feleltem gyanakodva, mert egy hangocska azt súgta a fejemben, hogy most egy bocsánatkérés fog következni, mert valamikor megcsalt. A könnyek marni kezdték szemeimet, gerincemen pedig végigfutott a hideg veríték, melyet a félelem és a csalódás általi fájdalom okozott.

- Nos, Nicole, én nagyon szeretlek! – kezdte, mire egy hatalmas gombóc gyűlt a torkomba. – Egész életemben megjátszottam magamat. Önbizalomtól gazdagnak mutattam magamat, és szép lassan átvettem szerepemet, mivel az emberek nem fogadtak el olyannak, amilyen valóban vagyok. Én pedig meg akartam felelni nekik – rázta hevesen a fejét – De jöttél te! Te megláttad bennem az igazi énemet, és azt is megmutattad, hogy eddig milyen szörnyeteg voltam. Melletted újra önmagam lehettem, nem az az elkényeztetett, egoista ficsúr, akit mindenki ismert – mosolygott rám lágyan, aztán végig simított az arcomon.



Döbbenten hallgattam, s kíváncsi voltam, hova akar kilyukadni. A könnyek megeredtek, de már nem a félelemtől, hanem a meghatódottságtól.

- Én is szeretlek – suttogtam két könnycsepp között.

- Ennek örülök, mert így könnyebb lesz válaszolnod a következő kérdésemre – húzta szélesebbre mosolyát, majd elvette kezét, s előhúzott az egyik zsebéből egy dobozt.

- Oh, te jó ég! – szakadt ki belőle, amint felfogtam, hogy mi is következik. Szemeim úgy elkerekedtek, félő volt, kiesnek.

- Tudom, hogy még alig ismerjük egymást, de tudom, mit akarok, és mit érzek. Szeretlek, és ígérem, életem végéig melletted leszek; jóban, rosszban, betegségben, szomorúságban, és legfőképpen boldogságban! Ígérem, hogy a mai naptól minden időmet azzal fogom tölteni, hogy örömöt okozzak neked! – fejezetbe az „esküt”, majd felpattintotta a doboz fedelét, s egy méreg drága arany gyűrű, óriási gyémántkővel kacsintott rám.



Rengeteg gondolat és érzelem cikázott át rajtam. Boldogság, amiért szeret engem, és ennyire ko-molyan gondolja. Megnyugvás, amiért nem egy vallomást kaptam arról, hogy megcsalt, mert ez azt jelenti, nem csinált semmi „bűnöset”. De félelem is, hogy mit várhatunk a jövőtől. Hiszen, hiába töltöttünk minden percet együtt az utóbbi két hónapban, még annyi mindent nem tudunk a másikról. Mi lesz, ha esetleg belekezdünk ebbe az egészbe, s pár nap múlva rájön, megunt?! Az elmúlt két hónap csodálatos volt, de nem tudom, hogy készen vagyok-e még rá, főleg ő. Tudom, mit érzek, és azt is tudom, vele akarom leélni az életemet, de ez vajon elég?



- Nicole Neuw, leszel a feleségem? – kérdezte bársonyos hangján, s belenéztem a méregzöld szemekbe.



Tekintetében csak boldogságot, magabiztosságot és mérhetetlen nagy szerelmet láttam, így az előbbi kérdésre a válaszom, igen. Igen elég az, hogy most tudjuk, mit akarunk, mert itt vagyunk egymásnak, és mindketten a másik után vágyunk. Egy békés, boldog családot szeretnénk, így bármi következzék, mi mindig itt leszünk egymásnak. Soha nem fogjuk megunni a másikat, mert minden nap különleges, amit együtt töltünk.

- Igen! – feleltem hatalmas vigyorral, aztán a nyakába ugrottam. – Igen! Igen! Igen! – kiáltottam boldogan, Ő pedig felkapott, s a gyertyaszív közepén elkezdett velem pörögni.



Bizalom. Gyenge érzelem, melyet egy mondat, vagy tett apró darabokká törhet. Van úgy, hogy ha ez megtörténik, akkor a bizalmat vesztő ember többet soha nem bocsát meg a vétkesnek, holott lehet, a bűnös megváltozott, s igenis megérdemel egy újabb esélyt. Nem szabad elzárni a szívünket a bizalom nyújtásától, mert vele együtt a boldogságtól is megfosztjuk magunkat!